Műértő, 2011. július – augusztus, 11.

A História rejtett arca

Kőnig Frigyes újabb várképei

Az eszményi tájak ihletett festőjéről, idősebb Markó Károlyról aligha gondolnánk, hogy pályáját térképészeti mérnökrajzolóként kezdet. Természettudományos tárgyszerűség és művészi invenció hasonló kettőssége jellemezte működését, amely Kőnig Frigyestől sem idegen. Várkutatásainak újabb kötete nem okoz meglepetést azoknak, akik jól ismerik Kőnig nyugtalan szellemét, mely minduntalan elkalandozik az autonóm művészetek éteri szféráiból. Az efemer látvány puszta leképezése, a szubjektív benyomás , a szabad fantázia számára túl könnyű terep. Ami csábítja, az a tudomány bizonyossága, a történelem rétegzettsége, ami mozgatja az a megismerés teljességét megkérdőjelező posztmodern kétely és az abból fakadó sokrétegű szépség.

       Hacsak az olvasó nem tartozik a vártörténészek szűk elitjébe, Kőnig könyvét nem a közölt adatok újszerűsége miatt kedveli majd, sokkal valószínűbb hogy a mögöttük megbújó művész összetett látásmódja ragadja magával. Kőnig látszólag úgy közeledik tárgyához, mint egy szorgos munkában megőszült tudósember: precízen összegyűjti a kiválasztott várakra vonatkozó adatokat, rendszerez, analizál, összehasonlít. A különféle korú és típusú ábrázolásokból együtteséből sajátos montázs rajzolódik ki: építészeti rajzok, geodéziai, hadmérnöki felmérések vegyülnek légi fotókkal, műholdfelvételekkel, mechanikus reprodukciók a személyes tapasztalat megélt benyomásaival; a közösségi emlékezet generációkon át megörökített lenyomatai a technikai legújabb dokumentumaival. Mindezek változékony, látványos kavalkádja végső soron egyetlen kérdést vet felszínre: beszélhetünk-e egyáltalán hiteles képről? Episztemológiai szkepszisünk végre diadalt ülhet: a dokumentum nem egyéb, mint a hiteles kép koronként változó képzete. A látványt technikai eszközök sokasága írja át, míg a képpé formálás folyamatába önkéntelenül is belevegyül a töredékes tudást kiegészítő képzelet édes aromája.

       Kőnig pedig úgy tűnik örömét leli abban, hogy nézőit olvasóit e többszörös olvasatok szövevényébe csalogassa. Gyűjtése érzékletes módon tárja elénk a tudományos ábrázolás historiográfiáját – ami önmagában is korszerű kérdésfeltevés, a képtudomány egyik prosperáló ága. Ám újabb hurkot vet a gondolatmenetünk képzeletbeli kötélzetére, mikor a hiteles képről folytatott kutakodás tárgyául a várakat választja. A várak ugyanis önmagukban is zavarba ejtően összetett képződmények, makacsul ellenszegülve a történettudományok világos kategóriarendszerének. Bevezetőjében Marosi Ernő mutat rá, hogy a várak nem esztétikai, sem szellemi produktumok, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy azok a középkori templomok. Megformálásuk egyetlen és legfőbb alakítója a védelem, a túlélés gyakorlati parancsa felülír minden egyéb meggondolást. A támadások szüntelen fenyegetésének kitett építmény így időben folyamatosan változó, formálódó, növekvő képződmény. Olyan organikus alakzat, amely folyvást a változás, növekedés és pusztulás állapotában van, és amely éppen ezért sosem lép a befejezettség stádiumába. Újabb csapás ez a hitelesség ideájára, mert hogyan is lehetne egyetlen hiteles képet alkotni a szüntelen alakulóról. Egy vár autentikus ábrázolása tehát magát az építmény metamorfózisát tükrözi.

Kőnig összegyűjtött képei éppen erről a köztes állapotról adnak hírt, a dokumentálás (képpé formálás) időben szétáradó kísérleteiről, az időben változó tárgy időben változó képeiről.

       A História land-art játékainak terepe ez, csak a történelem geodéziai alakzatait ezúttal a félelemtől vezérelt szorgos munkáskezek formálták. Érthető, hogy a historizmus különös érzékenységgel fordult a várak felé, eleven történeti emlékművekként tisztelte azokat. A romantika e romszínpadokra álmodta a várak megannyi korábbi lakóit, véres csatáikat, borzongató versengéseiket. Falaikhoz regék, mondák, karakterek, sorsok kötődnek, szimbolikussá csiszolt alakzatuk a kollektív emlékezetbe égett. Nem tekinthetőek puszta geodéziai formáknak vagy mérnöki alakzatoknak. Kőnig viszonya tárgyához rejt egy csipetnyit ebből a historizáló szentimentalizmusból. Rajzai mindvégig megőríznek valamit abból a szimbolikus aurából, ami ezen építményeket a közös kultúra monumentumaivá avatta.

Ha az alkotó megelégedne valamiféle „historizáló konceptualizmus” szikár tételével, azzal sokat veszítene kötete élvezeti értékéből. Kőnig ugyanis szenvedélyes odaadással kutatja, gyűjti, járja a honi várakat. A felfedező kalandvágya éppúgy hajtja ezt a szenvedélyt mint a tudós kíváncsisága és a művész szabad ösztöne. Egyik szerepe mellett sem kötelezi el magát, hogy mindegyiknek hódolhasson: a mérnökrajzokat érzékeny vonalhálóba szövi, a geodéziai formák erővonalaiba megelőző évszázadok küzdelmeinek szenvedélyét írja bele, rekonstrukcióban művészi fantáziáját engedi szabadjára.

Kőnig Frigyes: Historia picta castellorum. Erődítések és várak a Kárpát-medencében az őskortól a XIX. századig. Archeolingua, Budapest, 2010. 364 p.