Új Művészet, 2012. november., 47. 

Munkácsy Mihály az ezredforduló történeti idolja, akit divat imádni és trendi bírálni. A különféle századvégi izmusok szövevényéből felderengő életmű cseppet sem tűnik elavultnak. Az, hogy ekkorra figyelmet kelt napjainkban is, legalább is elgondolkodtató. Kósa János filozofikus hajlamú festészete már ezt megelőzően is szívesen bonyolódott historizáló szerepjátékokba, egyszer Poussin, máskor El Greco vagy Picasso jelmezeit öltve magára. Mindez azonban súlytalan stílusjáték maradna, ha Kósa átiratait nem állítaná mindenkor a recepciótörténetek jelenig nyúló biztos alapzatára. “A Munkácsy-irodalom olyan – részben a művektől független – (nemzeti) diskurzus, amely – a XIX. század végétől a közelmúltig – az életmű jó részének távollétében (autopszia nélkül) jött létre” – tapintott rá 2005-ben Gosztonyi Ferenc a problémává terebélyesedett életmű neuralgikus pontjaira. Ezzel összhangban Kósa is maradéktalanul tisztában van azzal, hogy a Munkácsyról való beszéd szorosan korrelál a nemzeti festészetről való diskurzussal. Kérdésfeltevése tehát így hangozhat: van-e, lehet-e érdemi kapcsolat a kortárs piktúra és a nemzeti festészet „szent tehene” között?

            Kósa kiváló érzékkel Munkácsy szalonképeiből indul ki, az életmű azon szegmenséből, amely az elmúlt évekig Munkácsy festészetének legvitatottabb egysége volt. Amit a mai néző nagyra értékel bennük, az a virtuóz festői felületek alatt megbúvó dekadencia fülledt illata, a „romlás virágainak” felszíni pompa alatt burjánzó televénye. Kósa lenyűgöző festői biztonsággal éli újra e dúsan hömpölygő festői matériát, képi formában érvelve Munkácsy festői gazdagsága és modernitása mellett. Alapállása annyiban is párhuzamos a jelen művészettörténeti közelítésével, amennyiben célja nem a normatív elvű dekonstrukció, hanem a történeti kontextusba helyezett értelmezés. Az esztétikai kérdésfeltevéseken túl (vagy innen) nem tagadja, hogy számára e vörhenyes vöröses barnákba fojtott budoár-hangulat festőileg a jelen számára is adekvát újrafogalmazása mesterségbeli kihívást jelent. Ahogy az átiratok szemlélője sem leplezi, micsoda izgatott borzongással tapogatják le érzékei az egymásba csapó szín-gesztusok áradását.

            A szalonzsánerek festői átírása azonban csak kiindulópont Kósa számára, kisajátításuk azáltal válik teljessé, hogy átüt rajtuk az alkotó saját (jelen) ideje. Kósa már ezt megelőző képein is szívesen üt efféle időkapukat vásznai felületén. Ezúttal egy ötvenes évekbeli temetés szürke figurái szivárognak be az otthon látszólag problémamentes világába. Másutt a heroikus avantgarde emlékműve, Szentjóby Tamás „Büntetésmegelőző autoterápiája” töri meg a historizáló szalon színpadának varázslatát. Beemelése az idegen képtérbe ezúttal épp a modernizmus által megtagadott folytonosságot igazolja, ahogy Kósa Munkácsy-parafrázisai is a lokális hagyományok újrateremtő értelmezésének lehetősége és szabadsága mellett tüntetnek.

(Érdi Városi Galéria, 2012. szeptember 7-20.)