Műértő, 2019. november

Két tájképfestő, akiket a tájnál jobban érdekel a kép. Takáts Márton és Kondor Attila tájképeiben közös, hogy a táj közvetlen látványa helyett a tájkép mint vizuális jel, kulturális alakzat foglalkoztatja őket. Tehát a természet optikai látványának az a képpé formált absztraktuma, amely egyike az európai festészet meghatározó örökségének. Mindketten saját jelenükből, tudatosan reflektálnak erre a nagy tradícióra. Takáts Márton a tihanyi Kogart Házban látható rézkarcain Piranesi monumentális városképeit parafrazeálja, a jövő romos Budapestjének díszleteit építve meg e minta nyomán. Kiindulópontja a konkrét látványt topografikusan leképező vedutafestészet hagyománya, ám azt a capriccio mintáját követve képzeleti elemekkel a szürrealitásba billenti, áttetsző léjerekként egymásra hajtva az idő különféle rétegeit. Így döfi át a Móricz Zsigmond körtér tér-idő falát Dürer rinocérosza és egy alternatív jövőben így omlik be (újra) a Lánchíd karcsú váza a Dunába.

            Eközben a Műcsarnokban Kondor Attila az európai tájképfestészet másik nagy hagyományára reflektálva fest tájképet. Az ő kiindulópontja az ideáltáj tradíciójához kapcsolódik, amely a tapasztalati világ eszményi képét hozta létre, amikor a konkrét természeti részletekből kiindulva díszlettervezőként kompilál össze egy esszenciális esztétikai minőséget, sosemvolt belső, képzeleti tájat. Elődje e tekintetben Caspar David Friedrich, akinek műterme olyan puritán volt, mint egy szerzetesi cella, épp a konkrét, érzéki benyomások hiánya által ösztönözve a belső képek előhívását. Ahogy Friedrich vallotta egy levelében: „Hunyd le a testi szemeidet, hogy először lelki szemeiddel lásd meg a képet.”  Kondor Attila festményein álomszerűen tiszta, eszményi terek öltenek formát, hegyek, utak, kertek, kapukkal, oszlopokkal szegélyezve. Ő is a látvány konkrét, tárgyi elemeiből ideáltájakat hív elő, akár az akadémikus festők, az emlékezet vagy az álom munka. Ember járta terek ezek is, de emberi alak nélkül. Az csak mint néző, mint a képpé formált látvány teremtője van jelen, a megfigyelő, gondolkodó és formát adó tekintet képviselőjeként. E tudatos jelenlét kiindulópontja a műterem, ahol anyagi formát ölt a natura által inspirált spirituális élmény.

            A műterem Takáts Márton képeinek is fontos helyszíne, mondhatnánk az a menedék, ahová a külvilág káosza és összeomlása után otthonra lelnek az apokaliptikus jelen vándorai. Míg Kondor Attila szemlélője a magányos, belső meditáció útján jár, Takáts Márton vándora társas lény, aki szívesen időzik együtt különféle idősíkok hasonszőrű vagabund népeivel, egy jó beszélgetés vagy közös zenélés reményében. E furcsa társaság tagja csupa szabad lelkű figura, Casanova és Rembrandt, a filozófus és a művész, no meg Glenn Gould, aki zongorajátékával Bachot is a társaságba idézi. A művészek szabad köztársasága ez, ahol a művészi alkotás érzéki és intellektuális öröme jelenti a túlélés esélyét egy apokaliptikus világban. E disztópikus valóság túlélői között bolyong a vándor rézkarcoló, aki groteszk módon egész műhelyét hátán cipeli, mintegy megtestesítve azt a heroikus munkát, amit a rézkarc technikája megkövetel alkotójától. A disztópia világa az ezredfordulón még konkrét romokban öltött formát Takáts rézkarcain, Piranesi nyomán vizionálva a jövőbeli romos főváros képét. Innen jutott el az elmúlt években el az üres nagyvárosi, ipari tájakhoz, amelyek jelenhez kötött, kulturálisan neurális helyek. Festői akvatintáinak színterei Marc Augé terminusa értelmében nem-helyek, azaz a történelmi viszonyrenden kívül helyezett tranzit terek. A borzongás azonban ugyanaz, amivel a romos Louvre csarnokait megálmodó Hubert Robert és a mai Fallout 76 videó játék gémerei beleájulnak a pusztulás melankóliájának hangulatába.

            Kondor Attila másképp oldja el magát a jelentől, ő disztópikus helyett utópikus tereket konstruál. Takátshoz hasonlóan, saját ideje a történeti idő, amelyben a jelen csak a múlt és jövő közti, elviselhetetlenül és feldolgozhatatlanul silány és komor átmeneti állomás. Kondor is kikapcsolja magát a jelenből, hogy párhuzamos valóságában újra és újra átélhesse a Hadrianus-villa kertjében valamikor tett sétát. Legyen az álom, meditáció vagy pszichedelikus valóság, a lényeg ugyanúgy az alternatív valóság megteremtésének kínzó vágya. Kondor terei tisztán intellektuális, szimbolikus konstrukciók, s mint ilyenek rokonságot mutatnak a digitálisan generált képek párhuzamos valóságával. Őt különösképp foglalkoztatja a néző helye a tájképben, ezért él a képi valóság kiterjesztésének korszerű elektronikai eszközeivel. E tekintetben a festmény állóképe csak pillanatnyi kimerevítése a folyamatosan pásztázó tekintetnek. Pozíciója változó, a meditatív szemlélődéstől a vizsgálódó megfigyelésig. Ám legyen bár szemlélő szem vagy megfigyelő objektív, fényképező turista vagy automata drón, helyzetét a civilizáció biztonsági zónája szabja meg. Bentről néz kifelé tehát. A Műcsarnok apszis terében helyezett festmény-installációk és festmény-animációk térben és időben terjesztik ki a keretezett kép szűkre szabott korlátait. A tárlat körkörös elrendezése, nagyszabású építészeti kerete még inkább kedvez annak, hogy a látványt a néző olyan kontemplatív, spirituális élményként élje meg, amelyben minden elé táruló festmény a belső képek áramlásának részeként, egy képfolyamat kibontakozásának elemeként kapjon értelmet. 

Kondor Attila: Szabadságtapasztalat.  Műcsarnok, november 17-ig

Városi csodák. Takáts Márton a Kogart gyűjteményében. Tihany, Kogart, november 24-ig