Új Művészet online, 2019. január

„Katalinka, szállj el, jönnek a törökök, sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek, ihol jönnek a törökök, mindjárt agyon vernek.” Katalinka katicabogarat a vers más változataiban kemencében sütik meg vagy agyonlövik. Gyerekkorunk rózsaszín ködéből nem egy ilyen mondóka dereng elő, égő házából menekülő csigabigával vagy a szomorú koszorúval. Felnőtt fejjel pedig rádöbbenünk a derűs rigmusok sorai közt megbújó színtiszta horrorra. A gyermekkornak kettős természete érdekli Metzing Esztert is, aki önfeltáró személyességgel, saját gyerekkori emlékeiből merítve konstruálja meg hímzett emlékképeit. Ő a szociálpszichológusok által újabban Y-generációnak nevezett nemzedék tagja, s mint ilyen a „digitális bennszülöttek” közül való, akik már biztonsággal mozognak az információs világban, ami olykor könnyed szörfölést takar, máskor pedig inkább bolyongást és elveszettséget jelent. A téma hazai szakértője, Tari Annamária jellemzése szerint az Y-k tudatosak, gyorsak, praktikusak és sikerorientáltak. Ugyanakkor a növekvő verseny sodrában mérhetetlenül stresszesek és szorongósak. E nemzedéknél jelent meg a felnőttkor küszöbén beköszöntő „kapunyitási pánik”, és az erre válaszként adott visszahúzódás a gyerekkorba, az ún. Pán Péter szindróma. Ez talán némi magyarázatot ad arra, hogy e békében és jólétben felnőtt nemzedék gyerekkori emlékképeit miért hatja át oly gyakran a szorongás nyugtalanító félhomálya.

            Metzing az emlékező felnőtt nézőpontjából viszonyul tárgyához, a gyerekkorhoz. Egyszerre belső és külső nézőpont ez, hiszen az emlékező önmaga korábbi egóját idézi meg. Az idegtudomány jó ideje bizonyította, hogy az emlékezés korántsem az élmények felidézésének mechanikus folyamata, hanem összetett, konstrukciós folyamat eredménye, amelyet vizuális, szaglási, hangi és érzelmi aspektusok hálózatos rendszeréből sző tudatunk. Metzing varrottas képei plasztikusan is megragadhatóvá teszik e folyamatosan formálódó, deformálódó, összekuszálódó és kitisztuló képek hálószerű természetét. A gyermekkori emlékezetre vonatkozó ezredfordulós kutatások rég megcáfolták már Freud „gyerekkori amnéziára” vonatkozó tézisét, bebizonyítva, hogy a 3-6 éves gyerekek egészen jelentéktelennek tűnő részleteket is szédületes aprólékossággal képesek felidézi első hónapjaikból. Ezek az időhöz és helyhez még alig kötődő emlékfoszlányok aztán 8-10 éves kor körül válnak a felnőtt agy praktikus működését segítő shredding, azaz aprítás áldozatává.

Ezt az emlékvesztést ellensúlyozzák a megélt, érzéki természetű emlékeket felülíró családi fényképek, amelyek Metzing műveinek is fő kiindulópontja. Ám számára a privát fotó csak nyersanyag, szabadon átírja azokat saját emlékeivel, a külső nézőpont tényszerű látványába beleszőve a megélt érzeteket. Látszólag fikcióval vegyíti a dokumentumot, valójában inkább leleplezi a látvány tárgyszerű felszíne mögött lappangó belső történéseket; felvetve a kérdést, hogy mi a valódibb, a látvány ténye vagy az érzet emléke: Péterke a nagymamával vagy Péterke az óriás Teletabival? Visszanézve úgy tűnhet, hogy a képzeletbeli lények valóban ott nyüzsögtek körülöttünk, anélkül hogy ez a felnőtteknek feltűnt volna. A vidámparki csúszdán aranyozott múmia, görkorcsolyás mumus és egy női párduc szegődik a pénzért vett rettegés nyomába. Az ezoterikus szellemfotókhoz hasonlóan, csak a kései néző előtt tárul fel a tapasztalati valóság kettős dimenziója, boldognak megélt gyerekkorunk szörnytengere, az ártatlan játékszerekben megbúvó fenyegetés. Így válik a nagybácsi ölében megbújó gyerek boldogsága a szalmahajú bohóc szorításába dermedt piros bugyis kislány rémületévé, a testi oltalmazás fizikai fenyegetettséggé. A csíkos pizsamás banánok társaságáról már nem is beszélve.

Metzing képein a gyermekkor szigetlét, védtelen és magányos állapot, amelynek torokszorító drámájára úgy fagynak rá a mázas neonszínek, mint a rémbohóc arcára a mosoly. A rózsaszín plüss szőnyegen ücsörgő gyerekek világa elszigetelt, időben és térben tőlünk egyaránt távoli. Ahogy a lávatenger felett egyensúlyozó meztelen gyerekek sem találnak megnyugvásra. Magányukat csak a képzeletbeli lények felemás jelenléte enyhíti. A kilencvenes évek kiskamasz lányának barátai a Nickelodeon gyerekcsatorna bizarr hősei, a kísértetlátó Lydia, az Adams Family fiatal boszorkánya, Wednesday vagy a fotóarcú Angela Anaconda. A tömegkultúra játékipara hatékony tudatmódosító szerként felülírja a valódi társas kapcsolatokat, a virtuális a valóban megélt valóság.

            Ennek a kettős percepciónak ad formát Metzing Eszter technikája, amivel a hímzett képek versoját is láttatja. A színes testeket feltáró húsoldal visszája, a családi fotók boldogsága, biztonsága és ártatlansága mögött megmutatkozik a szorongás, fenyegetettség és romlottság. A rendezett felszín mögött kavarog az elvarratlan szálak káosza, elhallgatott dolgaink kibogozhatatlan sötétsége. A varrás mint kifejezőeszköz egyébként a grafika szakon végzett Metzing Eszter számára otthonos médium. Már 2018-ban bemutatott nagy sikerű diplomamunkája, a több mint kétszáz figurát ábrázoló Equilibrium – Paradicsom is vászonra hímzett kompozíció volt. A hímzés tradicionális női tevékenység, ami praktikus hasznán és művészi szépségén túl hosszú időn át arra is szolgált, hogy lefoglalja a női kezeket, amelyek tétlenségre kárhoztatva bűnös elfoglaltságokra vetemedhettek volna. Az aprólékos, koncentrációt igénylő kézimunka tehát egyrészt nem nélkülözi az aszketikus jelleget, Metzing Eszter számára ugyanakkor meditációs eszközként is szolgált, amely épp az ezredfordulótól oly idegen, lassú, kézműves tárgyalkotás elmélyült élményével ajándékozza meg alkotóját. E kitartást és türelmet igénylő munkafolyamat egyfajta terápiás eszközként is szolgált számára, időt hagyva arra, hogy szembesüljön múltja és jelen megidézett alakjaival, barátokkal és családtagokkal. Az öltések szabályos sora alatt maradt idő a belső párbeszédre, elszámolásra és megbocsátásra is.

            A hímzett felületek változatos anyaghasználata, a bolyhos, puha, selymes textúrák tobzódása felfokozza a képek érzékiségét, erős taktilis érzetek mozgósítanak, tapintásra ingerelve a nézőt. Márpedig az ábrázolt gyermektestek összefüggésében ez zavart kelt és tabut sért. Az érintés és érinthetetlenség kettős parancsa szenzuális értelemben szétfeszíti a látványt, csupa egymást karoló figura öleli és tarja fogva a másikat, bolyhos plüss fojtogató melegébe süppesztve a kis testeket. A kislányok gyermeki világában különösen nagy súlya van a meztelenséget elfedő, gazdagon díszített ruháknak, színes szalagoknak, csipkéknek, tüllnek, csillogó brossoknak, amivel még vonzóbbá teszik lényüket, gyakorolva a férfiaknak felkínálkozó nő társadalmi szerepét. Metzing egyik képén a fekete-fehér ünneplőbe öltözött kislány úgy tartja ölében kedvenc, csupa-csipke, királylány babáját, mintha saját felnőttkori menyasszony alteregóját, beteljesítendő sors-szerepét szorongatná. Az érintés tabuja még feszítőbb a meztelen gyermektestek láttán. Az otthon zárt biztonságának melegében készült családi fotók alakjai egyszerre kikerülnek a nyilvános és idegen tekintetek kereszttüzébe, és ártatlan meztelenségük zavarba ejtő pucérsággá válik. Egy csoportjuk ott lebeg talajtalanul és elveszetten a lávatenger fölött, ami tűz és vér egyszerre, utóbbi jelentésében utalván a lányok első vérzésére, a kamaszkor testi átalakulására.

            Ahogy Metzing minden képét áthatja a lebegés, a felfüggesztett paradicsomi vásznat, a baldachinos tüllre hímzett babafejeket éppúgy, mint a lávatenger felett lebegő gyerekaktokat. Lebegésük pedig megidézi az emlékek alakváltó természetét, folytonos alakulását, ismétlődő, recitáló formáját. Úgy szivárog át konkrét alakjukon a szorongás, ahogy a festék itatja át a lepedő vásznát.