Magyar Narancs, 2020. november 26., 48. szám, 35-36. 

Kívül rekedtünk kicsit a saját életünkön, most a vírus alatt, gyakorlottan rekesztünk ki és szigetelődünk el. Ha lassanként a kultúra minden nyilvános tere bezárult, jól esik legalább az ablakon keresztül meglesni az üres tereket. Így értelmezedődik át a kirakat, ami máskor arra szolgált, hogy becsalogassa a kószálót, most jobb híján a leselkedésre ad alkalmat. Mivel rendszerint ég a villany odabent, módunk van bekukucskálni a Tabán tövében, a Krisztina körúti Kép-Tér Galéria nagy üvegtáblái mögött kis világmodellre, Babos Zsili Bertalan különleges festményinstallációjára.

A Szatyor, a Csendes, a Wndrlnd és a Púder után lehetne ez a Café Patafisic, vagy provinciálisabban szólva, Übü papa borozója. Olyan hely, ahol Dubuffet eliszogat Basqiat-tal, míg a Nap és a Hold elnöke, legfőbb dadazófus Raoul Hausmann a kirakaton át bámulja a novemberi ködben úszó Krisztina körutat. Babos Zsili Bertalan a pre-covid időkben telefestette a budapesti romkocsmák falait, kiváló beleérzéssel teremtve meg az értelmiségi óvóhelyek vizuális imázsát. Monumentális falfestményei a klasszikus mesterek tudását aktualizálják az új színterekre, ha kell mítoszt, ha kell históriát, popkulturális ikonokat, pompeji freskókat vagy gyerekrajzokat idézve. Zsili ezúttal saját alkotói terét, a műtermet terjesztette ki a galériára, ami a kávéházhoz hasonlóan autonóm tér, a demokratikus polgári véleménycsere és kifejezés szabad területe.  

            Ide belépve határozottan úgy tűnhet, hogy a hagyományos táblaképfestészetet már csak lelkes gyűjtők és profitéhes műkereskedők tartják életben. Mi egyéb késztetné ugyanis a festőt arra, hogy játékterét önkéntesen korlátozza? „Jó képet könnyű csinálni” – mondja Zsili és fittyet hányva kiállító tér szentségére, képeivel kaotikus felfordulást generál a puritánul semleges teremben, vakkeret nélküli, különböző méretű vásznaival burkolva be a falakat és oszlopokat. Az egymásba metsződő vásznak kitakarják egymást, az újabb felülírja a következőt, a zárt és koherens remekmű eszménye helyett az alkotás folyamatára irányítva a néző figyelmét. Áradó színmezők, sodródó figurák örvényének centrumában állunk, a műterem mint erőtér és küzdőtér nyílik meg előttünk, magát a keletkezés folyamatát tárva fel. Babos Zsili festményinstallációjának időkerete tág és nyitott, vannak itt 15-20 éves képek, és a megnyitó előtt a Tabánban festett vásznak is, a padlón szerte hagyott festékes dobozok pedig azt sugallják, hogy amit látunk csak egy folyamat kiragadott stádiuma, e folyamatképek pedig természetüknél fogva nem teljesek és nem befejezettek. Az egész festményözön együttesen alkot egy képet, idővonala cirkuláris és spirális, ami csak a növekedés és változás állapotában értelmezhető.

A látszat ellenére szó sincs antiművészetről. Ez itt a festészet eufórikus ünneplése, némi fanyar anarchizmussal fűszerezve, amit a professzionalizmus és a racionális produktivitás csömöre táplál. Ám Babos Zsili, az Y generáció szülötteként pontosan tisztában van vele hogy a kivonulás merő póz akkor, ha mindez az intézményes reprezentáció terei között történik. Álnaiv, infantilis  szerepjáték, hiszen olyan festőről van szó, aki a mesterség minden csínját-bínját ismeri, az absztrakt expresszionizmust és az informelt éppúgy hozza, mint az akkurátusan kipengetett figurativitást, monumentális méretekben is magabiztosan komponál. Azt csinálja, amihez legjobban ért: festőt játszik. Gyermeki örömmel veti bele magát a pingálásba, önfeledten hancúrozik színformákkal, firkákkal, faktúrákkal. Úgy mesél, ahogy a kisgyerek, kapkodva és elakadva, őrült hadarásban beszélve el az egykor volt és a jelen dolgait. Bár a látvány látszólag nem több egy dadaista agymenésnél, a figyelmes néző előtt meglepő összefüggések tárulnak fel. A zűrzavar szervező elve a káosz, pontosabban a mitologikus őskáosz. A kirajzolódó képtöredékek visszatérő elemei a harc és a szerelem, ahol istenek küzdenek egymással és emberekkel. Az egyetlen visszatérő rendező elv a spirális örvénye, ami néhol tágas amfiteátrummá szélesedik, karzatán temérdek üvöltő, röhögő, csodálkozó, bámészkodó arccal. Idővel az az érzésünk támad, hogy mindvégi tévedésben voltunk, és nem mi nézzük az egymásba kapaszkodó képeket, hanem mi állunk az amfiteátrum színpadán.

            Mi, a covid-éra megélői otthonosan érezhetjük magunkat ebben a térben, ahol semmi sem ígéri a rend és kiszámíthatóság illúzióját. Korábbi traumatizált korokhozhoz hasonlóan, újra visszataláltunk a dadaizmushoz, mint a képtelen és kaotikus idők egyetlen hiteles nyelvéhez. Zsili festészete zabolátlan, olykor hisztérikus, máskor eufórikus módon önti ránk korunk képtengerének hordalékát. Egyaránt rokona Dubuffet outsider art képeinek, Basqiuat külvárosi graffiti freskóinak és Jackson Pollock all-over festményeinek. Egész működése abból a felismerésből ered, hogy korunk sodró képtengerében evickélő művész jobban teszi, ha fuldoklás helyett a lubickolást választja. Vásznain ugyanaz a tébolyult eklekticizmus (crazy eclecticism) tombol, mint manapság a vizualitás minden területén, a nagy divatházak kínálatától a karácsonyi díszítésekig. Természetes és egyedüli hiteles nyelve a montázs, ahol véletlen módon ütközik kép a képpel, ahol Pieter Brueghel Csontváry Tivadar erdejében bolyong, Vajda Lajos a Tesz-vesz városban falatozik, Daniel Spoerri Hanna Höch-öt várja vacsorára, Mednyánszky hegyormai alatt pedig tankok lőnek ufókra. Ez itt a művészettörténet utáni művészet, ahol minden idézet vagy önidézet legalábbis. Nincs terv, csak a csinálás folyamata van, a festés érzéki, hedonista öröme. Babos Zsili levetve a rendteremtés és értelmezés hübriszét, feloldódik a festés élményében, látszólag úgy dolgozik mint az óvodás kisgyerek, koncepció nélkül alakítja és bonyolítja a képfelületet. Játékos, szenvedélyes és zabolátlan. Túl sok mindent tud a festészetről ahhoz, hogy komolyan vegye, és ne élvezze mocskosul.

Babos Zsili Bertalan: Nyersanyag. Kép-Tér galéria, Budapest, 2020. december 6.