Magyar Narancs, 2021/23, június 10., 23.
„Gyere bátran, szívünkben megszülettél, ne ülj ott a felhők szélén, ne várj tovább, mert mi itt lenn régóta várunk már.” Mayer Éva művei ott kezdődnek, ahol az orvosok már tanácstalanul tárják szét a kezüket. De hogyan is lehetne beszélni arról a testi „fogyatékosságról”, aminek nincs látható jele, mégis mély sebet üt a lelken. A fiatal nő látszólag egészéges, bőre kicsattanóan szép, haja selymes, fogsora ép, látása éles, intellektusa kristálytiszta, épp csak hiányzik az öléből egy csecsemő. A meg nem született gyermekek az anyák gondolataiban mindig megszületnek. A meddőséggel stigmatizált nők gyakran oly súlyosan traumatizálódnak az egészségügyben, majd a családban, hogy idővel magukba zárkóznak, s jobbára csak sorstársaik előtt nyílnak meg. Mayer Éva az ő hangjukat szólaltatja meg kiállításán. Velük együtt és általuk beszéli ki személyes tragédiáját, művészként egyúttal felelősséget vállalva azért a közösségért, ahová sorsa sodorta.
Bár a terápiás célú alkotás, a traumafeldolgozás mint téma, távolról sem értékmérő önmagában, Mayer Éva a személyes veszteségeket kivételesen hiteles és magas szintű műalkotások sorozatává transzponálja. Műveit dokumentatív pontosság, felkavaró személyesség, és mágikus erejű szimbolizmus sajátos elegye jellemzi. Ez érvényesült a betegség téma első felütésekor, megrázó erejű Diagnózis sorozatán 2007-ben, amikor röntgenképeket akasztott ruhafogasra; majd vőlegénye tragikus elvesztése után a Szakítópróba ciklus képein, ahol privátfotók motívumaiból konstruált közlésekedési táblákat. Noha képgrafikusként végzett, nem elégszik meg a nyomtatott-keretezett falikép szolid illúziójával, ő képeiből tárgyakat konstruál, azokból installációkat alkot, általuk késztetve arra a nézőt, hogy fizikailag is belépjen a megidézett érzelmi labirintusba, és testi élményként élje át azt. Művei előtt nem maradhatsz „élvezeti néző”, sem pusztán intellektuális kalandor, mert érzelmileg bevon saját gondolati-emocionális körébe. Ezúttal a meddőség társadalmi tabujával szembesít. Belső nézőpontja betekintést enged a gyászfolyamat és traumafeldolgozás mély rétegeibe, oda ahol már csak az önmagába forduló kuporgó csend honol, oda ahová rendszerint csak az lát be, aki maga is átment a hiány és veszteség személyes szenvedéstörténetén.
Továbbított üzenet sorozata a csendélet műfaji hagyományába illeszti sajátos szimbólumrendszerét. Tárgyait emberi vonásokkal ruházza fel, a polcon sorakozó, különféle alakú üvegcsék személyiséget kapnak, utalva a kórházi lombikokban növekvő életcsírákra. Az üvegcsék között a külső világ miniatürizált tárgyai tűnnek fel, kerekes kutak, megbillent lakóházak, a befogadás és otthon jelképei. Az antropomorfizált tárgyak úgy sorakoznak egymás mellett mint a családi fotók szereplői, hol összetömörülve, hol távolodva. Nyomatain Mayer Éva az elmúlt években kikísérletezett egyedi technikát használ: az üveglapra, akvarellel festett formákat szkennelés után digitálisan manipulálja, a színeket inverzükre fordítva. Így a látvány többszörös metamorfózis révén kap formát. Röntgen felvételekre emlékeztető eljárása a mindennapi tárgyakat álomszerű derengésbe vonja, spirituális kék fénnyel lelkesítve át őket.
Terra incognita című sorozata szintén a várakozás és veszteség gyászállapotába vezeti be a nézőt. Mayer Éva évek óta kérdőíveken gyűjti azoknak a nőknek, pároknak gondolatait, akik gyermekre várnak. Vannak köztük, akiknek beteljesül a vágya, mások hozzá hasonlóan a meddőséggel járó végelláthatatlan testi és lelki tortúrán mennek át. A méhsejt alakzatban elhelyezett képek között feltűnő szövegek ebből gyűjtéséből származnak. A kiragadott mondatok fohászok a születendő gyermekhez, profán imádságok szövegtöredékei. A Molnár Ani Galériában most kiállított installáció egymásba kapcsolódó méhsejt alakzatainak szövegei és képei a gyermek iránti, sejtszinten élő vágy legbelső, ismeretlen rétegeit tárják fel. Terra incognita ez a szerencsés kívülállók számára. Az irizáló, álomszerű színekben ragyogó képeken a fejlődő élet metaforájaként bonszaik (bonsaiok?) tűnnek fel, tövükben a várakozásra utaló magaslessel és a jövendő otthon jelképező lombházakkal. Másutt a házikók megbillenek, viharfelhők tornyosulnak föléjük, a veszteség közelgő szorongását jelezve. Minden kép egy-egy reményteli kísérlet emlékműve, minden megidézett mondat mögött tapintható a felsőbb erőkhöz fohászkodó hit bizakodása. A sejtalakzat elhatárol és védelmez. Az anyaöl ölelésével óvja a burokba zárt növekvő életeket, ugyanakkor zárványként magába is csukja a lombik-szerű üvegcsékben örök gyermekségre ítélt bonszaikat, a testben lassan burjánzó traumák nyomait, az emlékezet terében lebegő remény-buborékokat.
A sorstársak megszólításával Mayer Éva személyes traumáját társadalmi szintre transzponálja, arra az elhallgatással övezett zavarra irányítva a figyelmet, ami Magyarországon még mindig övezi a meddőség kérdését. Abban a politikai közbeszédben, ahol a gyermektelenség etikai bűn, a meddőség személyes traumája társadalmi stigmává növekszik. „Előítélet, megbélyegzés, fájdalom, kitaszítottság, gyűlölet, félelem, értetlenség, reménytelenség.” – sorolta a meddősséggel kapcsolatos társadalmi vélekedés sarokpontjait egy tábla a 2018-as Bölcsők című installáción (amelyet Mayer Éva férjével, Majoros Áron Zsolt szobrászművésszel közösen készített), ahol az akkori veszteséget a komáromi Limes Galéria templomterébe állított, üres, világító bölcsők idézték meg. Mayer személyes érintettsége okán hiteles és egyéni hangon beszél művein keresztül a meddőségről, ugyanakkor sokak nevében is szól egy olyan társadalmi kérdésről, amely közel 300 ezer embert érint Magyarországon. Installációiban a személyes líra olykor dráma mélységekbe bukik, intim hangját a kitárulkozás demonstrációja váltja fel, a világi veszteség szakrális formát ölt. Mert van az a pont, ahol a hitetlen is imádkozni kezd.