. In: Papírszínház. Módszertani kézikönyv. Budapest, Csimota, 2016, 15-18.

Varázslat! Akik gyermekközönségben kipróbálták a papírszínházat, visszatérően így jellemzik hatását. De vajon hogyan is kelhet versenyre a mesélés japán eredetű, ősrégi képes módszere a tévében pörgő rajzfilmekkel, multiplex mozikkal vagy számítógépes játékokkal? A válasz megnyugtatóan egyszerű: gyermekeink fogékonysága a képekre független a történeti korok változásától, és éppúgy kiterjed a hagyományos kézrajzra mint a technikai képekre. A mesélő közvetlen jelenléte, az élőszóban kibontakozó mese azt a benyomást kelti, hogy amit lát az kizárólag neki szól, egyszeri, nem megállítható és nem visszapörgethető.

Az illusztrációk szerepe a mesék, történetek befogadásában minden életkorban igen fontos. A befogadás, értelmezés és feldolgozás szintjén egyaránt nagy szerepe van a képeknek, amelyek a verbális tartományokkal párhuzamosan, ám attól sok tekintetben eltérő módon működnek. Az illusztrációk befogadása kognitív, esztétikai és emocionális szinten párhuzamosan történik. A kutatások bizonysága szerint a gyermekek érzelmeiket, félelmeiket könnyebben kifejezik képekkel, mint szavakkal – ebből eredően az emocionális élmények feldolgozásában is nagy szerepe van az illusztrációknak. A képek feldolgozása (a vizuális olvasás) a szövegek értelmezéséhez hasonlóan összetett folyamat, amely a megfigyelő-néző részéről folyamatos intellektuális egyeztetést, értelmezést igényel, olyan kognitív képességeket mozgósítva és fejlesztve, mint a felismerés, keresés, felfedezés, összehasonlítás, osztályozás. Az intellektuális és emocionális képességek közös használatának köszönhetően, a gyermekek kiválóan értelmezik a képek elvont, szimbolikus, metaforikus jelentésrétegeit is. A képek értelmezésében való jártasság pedig különösen hasznos korunkban, amely „új képkorszakként” tömegesen kommunikál vizuális formákkal.

A képi kifejezés értelmi és érzelmi összetevői azonban igazán eredményesen akkor képesek érvényesülni, ha megformálásuk igényes. Azok az illusztrációk, amelyeket képzett grafikusok készítettek évezredek művészi tradíciójából építkeznek, a motívumok, színek és formák megformálása messzemenőkig átgondolt. A gyermekek, akiknek kezdettől fogva igényesen illusztrált köteteket adnak a kezébe, később ösztönösen is nyitottabbak lesznek a képzőművészetek felé. Mindez nem jelent egyetlen kifejezésmódot vagy stílust. A papírszínház szerkesztői épp ellenkezőleg, tudatosan törekednek a mesék változatos képi megformálására. Akad közöttük színpadias, realisztikus, nagyvonalúan festői, expresszív, naiv, lényegre törően absztrakt és líraian szimbolikus.

            Mégis mennyiben jelent a papírszínház másfajta vizuális élményt, mint a megszokott képes mesék? A mese térben szétröppenő szavait és vele együtt az elkalandozó figyelmet a fakeretben feltáruló képek horgonyozzák le. A történet több összetevő ötvözetéből, a hallgatás és megfigyelés kettős tapasztalásából áll össze. Eltérően a szokásos, könyvből történő felolvasástól, itt valamennyi gyermek közösen és párhuzamosan élvezi a meséhez kapcsolódó illusztrációkat. Mivel a közös befogadás tere nem fényvetítés (diafilm vagy mozgókép), a mese világosban bontakozik ki, ahol a társak és a mesélő alakja egyaránt látható, nyomon követhető. Utóbbi mimikája, gesztusai éppúgy részei az előadásnak, mint a színházban. A képek váltakozásának ritmusát az eleven elbeszélő szabja meg, meséje ívéhez igazítva a látványt, drámai szünetet vagy meglepő váltásokat csempészve a történetbe. Élő jelenléte lehetőséget ad a követlen visszajelzésre, az interakcióra. Minden esetlegességével, technikai tökéletlenségével együtt végső soron ez nyújtja az itt és most születő mese varázsát. A stilizált színpad fakerete egyúttal kapu is, amely a megélt pillanattal párhuzamos másik valóságba nyit utat. Ahogy a festmények keretei is: a benne kibontakozó Másik Világot leválasztja a zajló jelentől; tér, szín és forma új, csak e zónán belül érvényesülő törvényeit léptetve életbe.

            De miféle sajátos képi világ ez? Mennyiben különbözik a könyvek lapjain nyüzsgő rokonaitól? Legelőbb is: nem kell alkalmazkodnia a könyvhöz mint tárgyhoz, szövegtükörhöz, betűfolyamhoz, az oldalak törésvonalához. Az adott fakereten belül a rajzoló saját képi szabályai mentén építi fel saját világát. Könnyebbséget jelent ez a kisgyermek nézőnek, akit nem zavar meg a képvilág befogadásában a szöveg nem, vagy nehezen értelmezhető jelrendszere. Bátran belefeledkezhet a színekből és formákból kibontakozó látványba, elidőzve számára megragadó részleteinél, kiegészítve azt fantáziája teremtvényeivel. A felkért grafikusok épp ezért tudatosan igazodnak a színházi helyzetből eredő elvárásokhoz: figuráikat határozott körvonalakkal, összefüggő és élénk színfoltokkal formálták meg, ami a távolabb ülők számára is jól kivehető. Aprólékos, leíró részletek helyett csak néhány szereplőt, jelzés szerű térben mozgatnak. Mindez a jelenetsorok gyógypedagógiai alkalmazását is elősegíti.

            A papírszínház ugyanakkor nem pusztán álló jelenetképek egymást követő sora. Hiszen a mesélőnek lehetősége van arra, hogy a képeket egymás előtt úgy húzza el, hogy azokból újabb látványelemek rajzolódjanak ki. Mindez a rajzolók számára olyan lehetőséget biztosít, ami hagyományos a könyvillusztrációból hiányzik. Az egyes jelenetek eredeti összekapcsolásával drámai hatást és humort egyaránt gerjeszthet a rajzoló, elbűvölve a nézőt a képi metamorfózis varázslatával.