Lélekregény ceruzával. Olga Tokarczuk – Joanna Concejo: Az elveszett lélek. 

Magyar Narancs, 2021/16, április 22., 32.

„Irodalmi Nobel-díj” – hirdeti a köteten egy szalag. Az Elveszett lélek című könyvet valóban Olga Tokarczuk is jegyzi, de ezúttal korrektebb őt Joanna Concejo képzőművész szerzőtársának tekinteni. Az elveszett lélek ugyanis képeskönyv, a szó legszebb és legnemesebb értelmében: képekkel elmesélt történet, pontosabban allegorikus mese. Csendes könyvnek nevezi az angolszász terminológia azokat a könyveket, amelyek a szöveg mellőzésével, csak képekkel mesélnek el egy történetet. Az elveszett lélek szoros értelemben nem tartozik e típusba, hiszen kíséri szöveg, Olga Tokarczuk tollából, mégis igencsak illik rá ez az elnevezés, hiszen Joanna Concejo rajzai a belső csend megtalálásáról, a lélek megnyugvásának útjáról szólnak. Grafikái meditatív képnézésre hívnak, nézőjüket lehalkítják és lelassítják. Jól esik a grafit rajzok vonalhálóján pihentetni a szemet, megérinteni a kopott füzet lapjait, mintha lenne rá esély, hogy az ujjhegyen ott marad a grafit nyoma, ahogy gyerekkorunkban…

            Nemigen tudok rá példát, hogy egy Nobel-díjas író ilyen alázattal háttérbe vonulna az illusztrátor javára. Tokarczuk szövege mindössze egy oldalt tesz ki a könyvben, aztán átadja a teret a rajzolónak. Története belendíti az ingát, aminek lassuló mozgását már a képek beszélik el. Tokarczuk ősi példázatokat idéző, szikáran előadott történetének mélységeit és árnyalait Concejo bontja ki, így az az olvasó-nézőben is a képek nyelvén szólal meg. Két lengyel születésű, női alkotó együttműködéséből jött létre ez a kötet, akik közel egy generáció szülöttei, hasonló kelet-európai történelmi tapasztalatokkal. A 2018-as irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Tokarczukot aligha kell bemutatni a hazai olvasónak. Joanna Concejo nem kevésbé neves a könyvillusztráció területén. Egyedi, szimbolikus grafikai világának jellemző vonása a kézrajzokon keresztül kibontakozó borongós lírai szemlélet, amelynek középpontjában a generációs emlékezet és a természeti élmény áll. Saját vizuális világa olyan intenzív, hogy még az olyan klasszikus meséket is átformálja mint a Vadhattyúk vagy a Piroska és a farkas. Legújabb könyve a tengerről, mint őselemről és ősélményről szól. Az elveszett lélek magyarországi megjelenése igazi unikumnak tekinthető, a világszerte hódító képkönyvek ugyanis mutatóban is alig jutnak el hozzánk, ahol az írott szónak mindenkor nagyobb becsülete volt mint a „faragott képnek”. Hazai kiadása a Csirimojó kiadónak köszönhető, amely az elmúlt években a régió progresszív képeskönyveit hozta el a magyar olvasóknak, köztük olyan ikonikus műveket mint Peter Sís A fal című szubjektív történelemkönyvét a rendszerváltásról. A kiadót dicséri az a műgond is, amivel Concejo és Tokarczuk kötetét kivitelezték, követve az eredeti, 2017-es első lengyel kiadás könyvészeti minőségét.

            Emlékezés, csend, várakozás – ezen fogalmak mentén bomlik ki a könyv világa. Nem gondolnám kifejezetten gyerekkönyvnek, de bizonyára akadnak olyan érzékeny lelkű tizenévesek, akiket mélyen megérint a képes elbeszélés látványvilága és gondolatisága. A karcsú kötet megjelenésében régi naplóra emlékeztet, beragasztott, kifakult, régi fotókkal, elsárgult kockás lapokkal. Az egész visszatekintő, nosztalgikus hangnemét Concejo grafikai stílusa is kiemeli, az egyszerű grafit rajzok finom tónusai, kissé száraz, ám poétikus realizmusa az ötvenes-hatvanas évek kelet-európai vizualitását idézi. Még mielőtt egyetlen szót is olvasnánk, rajzok sorával nyit a könyv: hófödte tájra tekintünk le, odalent szánkózó, korcsolyázó gyerekkel, sétálók apró alakjával a csipkeszerű havas fák között. Brueghel tájképeit idézik ezek a képek, egy rég letűnt teljességet ember és táj között. A hagyományos értelemben vett könyv csak itt látszik elkezdődni, Tokarczuk egy oldalba sűrített történetével az emberről, aki egy nap arra ébred, hogy elvesztette a lelkét, és akit egy idős, bölcs doktor arra ébreszt rá, hogy csak úgy kapja vissza azt, ha keres egy nyugodt helyet, ahol bevárja a lelkét.         

Concejo itt veszi át a szólamot az írótól, és lassú, körkörös mozgással vezeti végig a nézőt időn és téren. Olykor oldalakon át csak tájképeket látunk, mígnem a lombok között feltűnik az a magányos kis ház, ahol a lelkét vesztett férfi megnyugvásra talál. Concejo nem használ bonyolult képi metaforákat, úgy csöpögteti a profánba a misztikumot, ahogy fekete-fehér ceruzarajzaiba a színeket; így sűrűsödik titokzatossá egy oldalpáron belül az üres pad látványa és az ajtó tejüvegén keresztül kirajzolódó alak árnyképe. Concejo mágikus realizmusa e tekintetben rokon Tokarczuk prózájával.

            A kötet nagy része a várakozásról szól. Concejo mintaszerűen használja fel erre a könyv lineáris elbeszélői struktúráját: az oldalpárok két oldalán párhuzamosan futtat két történetet, amelynek szálai a kötet utolsó negyedében találkoznak. Balra a nyitóképek egyikén látott kislány alakja tűnik fel, a maga elhagyatott bolyongásában, városi terekben, egy presszó asztalánál, egy táncmulatságon vagy a tengerparton játszva. Gyökértelen és társtalan otthontalansága akkor oldódik, mikor vonatra száll: ott jelennek meg először körülötte színek. A jobb oldali oldalpárokon a kis házban várakozó férfi várakozással teli mindennapjait formálják meg a képek: ugyanaz az asztal az ablak előtt, rajta szobanövényekkel, terítékkel, de a virág olykor az asztal lapjából közvetlenül hajt ki, az egyik széken pedig szarvasbika tanyázik. Concejo képi lírájának jellemző sajátossága, hogy a táj és a csendélet metaforává válik, lélekállapotok kifejezőjévé lesz: így kap önmagán túlmutató jelentést a messzeségbe kanyarodó erdei út, és az ösvényre a szobából kitekintő asztali csendélet, a kint és a bent világának találkozása.

            Tokarczuk szövege nem tér ki a lélek formájára, csak annyit ír, hogy „egy délután kopogtattak, és az ajtóban ott állt az elveszett lélek – fáradtan, koszosan és csapzottan.” Gyermeki alakot a léleknek Concejo kölcsönöz, hiszen idővel kiderül a néző számára, hogy a nagyvilágban bolyongó kislány az a lélek, akire a szobában várakozó férfi vár. Találkozásuk után a rajzokba visszatérnek a színek, a férfi által nevelgetett szobanövények dzsungelszerű liánokkal növik be az újra életteli házat. Az utolsó képen visszatér a nyitó rajz felül nézete, a lélek szemszöge, de a táj már virágos zöldbe borult. 

Több értelemben vett utazás ez: időben télből a nyárba, múltból a jelenbe, gyerekkorból a felnőtt korba, térben kivonulás a városból a természetbe, képletesen pedig utazás ég és föld, test és lélek között.