Ars Hungarica, 2004/2, 275-322.

A népéletkép a 19. századi magyar művészet egyik kevéssé feltárt szelete. Korszerű és hiteles megközelítését nehezíti, hogy az egykorú írott források többnyire csupán szűkszavúan szólnak e tárgyról. Kivételt ez alól csak a képes sajtó jelent, amely jellegénél fogva közvetlen módon kommentálta illusztrációit, pontosan körülhatárolva az ábrázolások egykorú jelentését. E dolgozat képi bázisát az a mintegy 600, hazai tárgyú népéletkép adja, amely az 1850 és 1870 közötti magyarországi illusztrált sajtóban jelent meg.[1] A forradalom utáni megtorlás és a kiegyezés által határolt két évtized az önálló nemzeti művészet kibontakozásának kulcsfontosságú időszaka volt. E folyamatban kivételesen komoly szerepet játszott a polgári nyilvánosság legfőbb fóruma, a sajtó, amely a képi ismeretközlés új tényezőjeként a korábbinál nagyobb példányszámban, több és jobb minőségű illusztrációt juttatott el a nagyközönséghez.[2] Rajzoló munkatársaik és szerzőik között ott voltak a hazai képzőművészet és irodalom legjobbjai.[3]

A képesújságok néprajzi jellegű közleményi a honismeret tágabb fogalma alá rendelt “népismeret” tárgyai között kaptak helyet A kiadók egymással versengve igyekeztek változatos, és érdekes képi témákkal szolgálni, vetélkedésük eredményeképpen páratlanul gazdag leírását nyújtották a hazai népéletnek. Érdeklődésük kiterjedt Magyarország valamennyi nevezetesebb tájegységére, népcsoportjára, azok szokásaira, mindennapjaira és ünnepeire. Az elemzett életképek jellegzetes képviselői a néprajz korai korszakának, szerepük jelentős az etnográfia tudományának kialakulásában.[4] Megjelenésük hátterét egy részről az irodalmi népiesség idealizáló áramlata, más részről a tárgyilagos, pozitivista jellegű néprajzi leírások, ország- és népismertetések hagyománya alkotja. A kutatás során feltárt képanyag számos elemzési szempontot tesz lehetővé. E dolgozat egyetlen kiragadott aspektus mentén azt vizsgálja, milyen szerepet játszott korszakunkban a népéletkép a nemzeti művészet illetve a nemzettudat eszméjének kialakításában, s miként idomultak e művek a nemzeti karakterről alkotott elképzelésekhez.

A népi kultúra nacionalizálása

A köznép életmódját, viseletét, szokásait bemutató életképek elszaporodása az abszolutizmuskori illusztrált sajtóban szorosan összefüggött a népfogalom nacionalizálásának jelenségével.[5] A reformkor liberális értelmiségének felfogásában a nép már mint a nemzeti sajátságok és hagyományok legfőbb hordozója és őrzője jelent meg, a korábbi nemesi nemzet fogalmát egy olyan széles társadalmi bázisra alapozott nemzetfogalom váltotta fel, amelyben a nemesi helyett immár a népi kultúra szolgált igazodási pontként, magába olvasztva és nemzetiként aposztrofálva a nemesi-nemzeti karakterjegyeket.[6] Szemben az urbánus polgárság mobilitásával, szellemi nyitottságával, a paraszti-vidéki társadalom statikus, tradicionális jellege a nemzet értékőrző bázisaként értelmeződött.[7] Ez a historizáló, a népi tradicionális-archaikus jellemzőit kiemelő szemlélet összekapcsolódott a magyarság keleti eredetére vonatkozó történettudományi irányzattal, amely a falusi kultúrát közvetlenül az őstörténeti kérdések megválaszolására használta fel.[8] A népi-paraszti kultúra beépülése a nemzeti önképbe a 19. század elején több szinten bontakozott ki: politikai értelembe a liberális nemesi ellenzék jogkiterjesztő politikája emelte be a parasztságot a nemzet közösségébe, ezzel párhuzamosan pedig a népiesség irodalmi iránya a nép művészetét a nemzeti művészet legfőbb forrásaként mutatta fel.[9]

Napjaink irodalomtörténete a népiesség irányának négy féle egykorú értelmezését különítette el. Eszerint a század derekán a fogalom egyaránt jelentette a nép romantikus kultuszát, a nép érdekeinek politikai képviseletét, a nemzeti kultúra alapvetését és a közérthetőséget.[10] Kölcsey Ferenc a Nemzeti hagyományokban a népköltészetet mint a nemzet egészét képviselő “közköltészetet” értékelte, nyomában Erdélyi János már az eredeti nemzeti irodalom kizárólagos forrásának tekintette azt.[11] Elveik a század derekán már a közgondolkodás részévé váltak. “A népben az alsóbb rétegek erőteljessége s romlatlanságában áll minden nemzet valósi ereje. A créme romlott lehet, lekanalazhatja az ember, csak beljebb romlatlan legyen. Korunk demokratikus iránya mindinkább ott kezdi keresni az erőt, a hol az erő van: a gyökerekben” – kommentálta Munkácsy Mihály három népi tanulmányfejét a Magyarország és a Nagyvilág.[12]

            A reformkorban archaikus és nemzeti jelleggel felruházott népi kultúra a forradalom bukása után a sérült nemzeti öntudat egyik legfőbb tápláló forrásává vált, a parasztság életmódjának, szokásainak feltárása és bemutatása vagy a paraszti viselet utánzása a politikailag hangadó városi értelmiségi szintjén a nemzeti ellenállás egyik módozataként demonstratív gesztusként értelmeződött.[13] Az abszolutizmus éveiben az erőszakos, osztrák nyomásra megindult iparosítással szemben az agrárium mint tradicionálisan nemzeti gazdasági szféra jelent meg, ezzel együtt a mezőgazdasági munkát végző parasztság a döntően idegen (német, zsidó) kapitalizálódó városi polgárság ellenpontjaként kapott kiemelt szerepet a nemzeti önképben.[14]

            A népi kultúra arculatát nem az abszolutizmus kori zsánerképek formálták meg, csupán finomították, gazdagították, népszerűsítették azt, olykor tömör képi jellé sűrítve annak lényegi vonásait. Tematikájuk szorosan igazodott azokhoz a témakörökhöz, amelyeket évtizedekkel korábban a honismertető országleírások illetve a népies szépirodalom alkotásai kijelöltek számára. Nóvuma nem tárgyválasztásából, hanem a sajátos vizuális eszköztár alkalmazásából adódott. Ez – hasonlóan a műköltészet és népköltészet közötti kölcsönhatásokhoz – a népéletet  a magas művészetek tradícióihoz igazította, s ily módon a népéletet mint a nemzeti jellegű képzőművészet tárgyát kanonizálta.

A népi kultúra esztétizálása

A szabadságharc bukását követően a művészetekre, mint az “illúziós kompenzálás” vigasztaló eszközeire a korábbinál is fontosabb szerep hárult a társadalmi konszenzus megerősítésében.[15] Arany János úgy vélte, az irodalmi mű ne feszegessen olyan társadalmi problémát, amit nem tud megnyugtatóan elrendezni, hiszen a nemzet válságos korszakaiban a művészet elsődleges feladata a kiengesztelés, békítés, a szociális közmegegyezés megteremtése.[16] Ez a felfogás útját állta a kritikus önvizsgálatnak, idealizálta a nemzeti önképet, s ezen belül a köznép eszményítő bemutatását igényelte. A nemzeti értékek letéteményeseként értékelt köznép a népszínművekben is a honfibú enyhítőjeként jelent meg.[17] Az erkölcsileg nemessé eszményített nép a nemzethalál víziójával szemben a túlélés és fennmaradás reményét nyújtotta a kortársak számára: “Ez az erőteljes typus nem lehet egy veszendő faj jellege. Ezek az arczok az értelem, erő, a józanság és bátorság kifejezésével nem hordják magukban a romlás magvát. Mind megvannak benne a férfias erények és semmi az elpusztult népek léhaságából, mint semmi a barbárok durva ravaszságából” – értelmezte a Magyarország és a Nagyvilág írója Munkácsy Mihály népi karakterfejeit.[18] Az idealizált népkép a tradíció, morál és nemzeti jelleg hármas pillérén állt. Jellemző példája e látásmódnak a Budapesti Visszhang ismertetése a csákvári népéletről, amelyben a cikkíró egyenként sorra véve az ószövetségi Tízparancsolat pontjait igazolta e vidék népének erkölcsi romlatlanságát.[19]

A forradalom és kiegyezés közötti időszakban tehát a nép mindenekelőtt morális mintaképként jelent meg. Sem a szépirodalom, sem a népszínmű, sem a képzőművészet nem érezte feladatának, hogy tárgyáról hiteles vagy kritikus képet alkosson. Dokumentatív szándék leginkább a viseletképek készítőit jellemezte. Noha a dramatizált életképek részletei is többnyire helyszíni tanulmányokon alapultak, a tárgyi hitelesség szempontját felülírta az eszmény szolgálatába állított “megragadó összkép” formálásának szándéka.[20] Ez magyarázza, hogy a sajtóillusztráció népi zsánereinek köréből teljességgel hiányoztak a tragikus, melodramatikus témák, a nép mindennapjai, hiszen munkái és ünnepei egyaránt egy olyan ideálkép megformálásának szolgálatában álltak, amely alkalmas a sérült nemzeti öntudat helyreállítására.

Az újabb etnográfiai irodalom már több alkalommal rámutatott, hogy a népi kultúra nacionalizálásának legfőbb eszköze e kultúra illetve az arról alkotott kép esztétizálása.[21] Az etnikum nemzeti szimbólumként való értelmezésében kulcsszerepet kaptak a művészetek, amelyek a maguk klasszikus-tradicionális eszköztárát állították a feladat szolgálatába.[22] A népköltészet akkultúrációjához hasonló eljárások jellemezték a népi életképek rajzolóinak gyakorlatát is: erősen szelektálták tárgyaikat, különösen kedvelték az idilli, humoros vagy érdekes témákat, és mellőzték a drámai és közönséges (“pórias”) tárgyakat. A figurák megfogalmazásakor gyakorta tipizáltak, jellemzőnek vélt, sematizált ideálképmások felhasználásával alkotott “népi” karaktereket konstruálva, a környezetet és a viseletet rendezetté egyszerűsítve. A tárgy allegorizálását szolgálta a grand art köréből kölcsönzött akadémikus képi toposzok (kontraposzt, melankólia-póz) és tradicionális képzőművészeti kerettémák (biblikus, mitologikus, romantikus) alkalmazása. Típusaik jellemzését pedig a dramatizálás, azaz a jellegzetes karakterek narratív szituációba való elhelyezése szolgálta.

Mindezek a technikák a “realitás illúzióját” nyújtották, s hatékonyan fedték el a népéletképek voltaképpeni fiktív jellegét.[23] A hitelesség látszatát a részletek etnográfiai hűsége teremtette meg. Noha a népi zsáner azt sugallta, hogy betekintést nyújt a köznép mindennapjaiba, a témák köre valójában meglehetősen korlátozott maradt, s a nép hétköznapjainak csak egy szűk szeletére koncentrált. Szereplőiket gyakran csupán néhány különleges és érdekes típusra (drótos tót, handlé) és etnikumra (cigányság, zsidóság) korlátozták. Kedvelték az idilli, szentimentális vagy anekdotikus, és humoros jeleneteket. Összességében a köznép életét gondtalannak, konfliktusmentesnek mutatták, amelynek harmóniája a társadalom egésze számára kínált mintát.  

Ahogy a műfaj egészében, úgy az elemzett népéletképi ábrázolások körében is igen gyakoriak a biblikus, mitologikus kerettémák alkalmazása. A grand art vizuális hagyományrendszere egyúttal a köznép ábrázolását is legitimizálta, olyan jelentésrétegekkel gazdagítva tárgyát, amelyek eredendően a felhasznált képi sémához kapcsolódnak. E képi toposzok olyan jelentésmódosító hasonlatokként működnek, amelyek metaforikus vagy allegorikus többletjelentéssel bővítik a népi tárgyat.[24] Amint arra James Clifford rámutatott, az eljárás az etnográfiai leírás körében is használatos, s elsődlegesen az ismeretlen “másik” megragadását és értelmezését megkönnyítő eljárás.[25]

Lévén az életkép eredendően elbeszélő jellegű ábrázolás, kulcsszerepet játszik a népi zsáner műfajában az a képi narratíva is, amelyben a népi figurák megjelennek.[26] Ez többnyire pusztán a tipizált figurához rendelt jellemző tevékenység (fonás, aratás, árusítás stb.), máskor olyan összetett eseménysor kiragadott pillanata, amely – hasonlóan a népszínűmhöz – különféle drámai jellemeket vonultat fel, arra késztetve a nézőt, hogy továbbgondolva az előzményeket és következményeket, mintegy maga is résztvevője legyen a megelevenített közegnek. Ezek a komplex narratív struktúrák azért is különösen jelentősek témánk szempontjából, mert minden egyéb képi műfajnál erőteljesebben emocionális azonosulásra késztetik a nézőt, aki ily módon közelebb kerül a “másik csoport” megismeréséhez és megértéséhez.

Tipizálás – nemzetkarakterológiai sztereotípiák

A közelmúlt etnográfia-elméleti kutatásai meggyőzően bizonyították a sztereotípiák használatát a néprajzi leírásban, míg a szociálpszichológia újabb irányai e sémák szükségszerű és az önkép kialakítására nézve jótékony hatására is rámutattak.[27] A nemzeti sztereotípiák ebben az összefüggésben a társadalmi megismerés, tapasztalatgyűjtés és kommunikáció olyan alapvető alkotó elemei, amelyek komoly szerepet játszanak a csoport önazonosságának – a nemzeti identitásnak – megfogalmazásában. A konkrét egyediből elvonatkoztató fogalomkészlet az információfeldolgozás, megértés és megismerés alapfeltétele.  Működésének jellemző sajátsága a saját csoport (nemzet, nemzetiség) felértékelése, a másik kategória különbségeinek felfokozása, az “ingroup” differenciált, az “outgroup” homogén szemlélete. A nemzeti karakterben testet öltő, magunkról és másokról alkotott sztereotípiák kulcsszerepet játszanak a nemzet “képzeletbeli közösségének” megkonstruálásában, e rendszer megismerésében és igazolásában, a társadalmi status quo kialakításában.[28]

Magyarország multietnikus jellege kezdettől fogva összehasonlításokra ösztönözte a “népismeret” tudományának művelőit. Az etnográfia 1820-as években kibontakozó irodalma sajátos elegyét mutatta a statisztika leírás és a romantikus népjellemzés törekvéseinek. Csaplovics János etnográfiai értekezéseiben a nyelv, viselet, szokások leírása az egyes etnikumok általánosító és értékelő jellemzésével párosult.[29] Más kutatások éppen e sokszínű közeggel való ütköztetés révén igyekeztek meghatározni a magyarság mibenlétét és jellegét.[30] Edvi Illés Pál a nemzeti karaktert olyan átgondolt szempontrendszer szerint rajzolta meg, amelynek a történelem és a nyelv mellett részei voltak az ünnepi szokások, viseletek és a tánc is.[31] Hasonlóképp szisztematikus jellemtant állított fel 1847-ben megjelent munkájában Rónay Jácint, aki az európai népek “lélektani szempontú” karakterológiáját dolgozta ki.[32] A nép- és nemzetkarakterológiák eredményei a század derekára már közkeletűvé váltak, kategóriáikat a népi kalendáriumok, újságcikkek egyaránt használták, szabadon ötvözve a felvilágosodás és romantika irodalma révén elterjedt milliő-elméleti, fiziognómiai, antropológiai és lélektani ismereteket.[33] Tanulságaikat a képzőművészet is hasznosította, e kölcsönhatás közvetlen bizonyítékai az újságillusztrációk körében is népszerű tipizált karakterfejek megjelenése.[34]

A nemzeti karakter jellemző vonásait a nemesség formálta meg, saját pozitív sajátságait az archaikus nemzeti kultúra örzőjeként aposztrofált parasztság jellemzőivel elegyítve. Szűcs Jenő megfogalmazása szerint e folyamat során “a nemzeti egység gondolatát hordozó vezető réteg pszichikus tulajdonságai lesüllyednek az alsóbb rétegekbe.”[35] Az akultúráció újabb lépcsőfokát jelentette a városi értelmiségi tevékenysége, amely a polgári nyilvánosság terepén kollektív önképként kommunikálta az így létrejött ideálképet.[36] A sajtó által közvetített népkép voltaképp a véleményformáló erővel bíró társadalmi csoport (városi polgárság) “másokról alkotott” képét jelentette, a “másik” (etnikum, nemzet vagy társadalmi csoport) képét pedig a “megfigyelők” és “megfigyeltek” közti különbségek és azonosságok feltárása határozta meg.[37] A köznép tehát olyan felfedezésre és megismerésre váró “idegen” elemként jelent meg, amelynek pozitív alapvonásait a “saját csoport” közvetlenül felhasználta önképének kidolgozásához. Ezek a célok nem igényelték a népélet objektív feltárását, a népi kultúra felfedezőinek ugyanis már kialakult elképzeléseik voltak azokról a jellemvonásokról, amelyek lenyomatát keresték a köznépben.      

A korszak sajtójának gyakori fordulata a hazájában idegenként élő magyar: “Vannak sokan, kik előtt a külföldi, az idegen eléggé ismeretes, azonban a hazai, az édes miénk «terra incognita», a kik úgy vannak, mint az egyszeri csillagász, ki az égi testek közt legjobban tudta a dörgést, faluja határában meg eltévedt” – írta Török Károly.[38] Az életkép műfaját kiváltképp jellemezte, hogy felvirágzása a hazai viszonyokra friss szemmel tekintő külföldi művészeknek volt köszönhető. A Hazánk és a Külföld írója sorra vette a külföldi születésű korai életképfestőket, megemlítve Van der Venne, August von Pettenkoffen, Theodor Valerio, Sterio Károly, Lotz Károly és Markó Ferenc nevét. Kiemelkedő szerepüket azzal magyarázta a magyar zsánerfestészetben, hogy a népélet sajátosságait a külhoni inkább képes meglátni, mint az, akinek ez a megszokott környezete.[39] Az utazás, turizmus mint az interetnikus kommunikáció formája, a különféle kulturák ütközőterepe ösztönző hatással volt az önkép világos meghatározására.[40] A népélet leírói hasonlóképp viszonyultak tárgyukhoz, mint a nyugati utazók az idegen és távoli kultúrákhoz. A hazai népéletkép első korszakában a képek típusa, témaválasztása számos vonásában analóg az orientalizmus jelenségeivel, amely már bevált képi toposzokat kínált az idegenszerű jelenségek integrálására.[41] A “megfigyelő módszere” mindkét esetben azonos, a Kelet vagy a hazai népélet ábrázolása során egyaránt alkalmaztak deskriptív, rendszerező leírásokat és szimbólumteremtő interpretációt.

            A megfigyelők társadalmi, földrajzi, kulturális különállása tárgyuktól sztereotípiák és allegóriák használatára készteti a leírókat. A kortársak felfogása szerint a népélet epizódjai általános érdekükből nyerik létalapjukat, közvetve valamennyi a nemzeti jellem megnyilvánulása, a nemzeti karakter egy-egy újabb mozaikdarabja. A képzőművészek eszköztárában a jellemzés kellékei a viselet, testtartás, gesztusrendszer és az arckarakter. Utóbbi – támaszkodva a 18. század végén felvirágzott fiziognómiai kutatások eredményeire is – a típusalkotás egyik legfontosabb eszköze. A jól megfogalmazott karakter egyúttal erkölcsi jellemzését is adja a figurának, egyfajta “megszemélyesített morálként” mutatva fel bűn és erény példáit, s mint ilyen alkalmassá válik arra, hogy a tipizált figura korosztálya, hivatása, egész társadalmi csoportja, etnikuma képviseletében jelenjen meg.[42]

Nemzeti jelleg és népéletkép

Az életkép műfaját a korszak azért értékelte különösen nagyra, mert benne az általános emberit és nemzeti jellegzetest párhuzamosan vélte felfedezni.[43] Henszlmann Imre a “nemzeti jellemzetes” művészet ismérveit mindenekelőtt az életképben ismerte fel, minthogy az leginkább alkalmas a nemzetiséget meghatározó erkölcsökben, szokásokban, éghajlatban és élettérben megnyilvánuló sajátosságok megjelenítésére.[44] Ez a meggyőződés az életképet a történeti tárgyú ábrázolásokkal tette egyenrangúvá, minthogy az egyik a “nemzet családéletének” múltját, másik annak jelenét formálta meg. “A nemzeti jelleg a festészet terén legpreagnansabbul a genre és a történelmi festészetben nyilvánul meg. E két műfaj az, mely legközelébb áll az élethez, melyben tehát legkönnyebben érvényesíthető a nemzeti élet realitása s a nemzeti individualismus kifejezése” – fogalmazta meg 1874-ben Hollós László.[45] Elemzése azonban a két műfaj eltérő ismérvei is rámutatott, mondván, a históriai ábrázolás középpontjában a kiemelkedő történeti események során a társadalmi nyilvánosság elé lépett individuum áll, míg a zsánerfestőt a mindennapi cselekményekben megnyilvánuló magánember érdekli, előbbi hőse a közösség sorsát meghatározó egyéniség, utóbbi szereplője a társadalmi osztályt és/vagy nemzetiséget képviselő tipikus karakter. Ormós Zsigmond megkülönböztetése szerint hangnemét és stílusát tekintve a históriai kép magasztos, emelkedett, tragikus, eszményítő, míg az életkép inkább kedélyes, humoros, realisztikus.[46] Utóbbi nemzeti jellege az egyénit elvonatkoztató, de az általános emberit szűkítő típusban juthat kifejezésre. Az “ideál” és “reál” e kettős követelményét jól érzékelteti az a kommentár, amelyet a Magyarország képekben fűzött Izsó Miklós részeg parasztembert ábrázoló szoborművének reprodukciója mellé. Az anonim elemző úgy vélte, az eredendően “pórias” népéleti epizód azáltal válhat a képzőművészetek alkalmas tárgyává, hogy az egyéni arcképszerűt az alkotó képes “a typus méltóságáig fölemelni”. Meglátása szerint Izsó alkotásának fő erénye épp az általános emberi és nemzeti különös szempontjainak egyesítése.[47]

A népiesség a reformkor szóhasználatában rokon volt a népszerű fogalmával is.[48] Az egykorú művészeti kritika az életkép műfajának is legfőbb sajátosságaként említette, hogy – szemben a háttértudást igénylő történeti képpel – a mindennapi élethez kötődő zsáner közérthető. “Képe magyarázatot nem igényel s ez is egyik érdeme, fő követelmény lévén az életképeknél, hogy azok ismert jeleneteket ábrázolván önmaguk legyenek tárgyuk magyarázói” – jegyzi meg Munkácsy Kukoricapattogatása kapcsán a Hazánk és a Külföld írója.[49]Henszlmann Imre épp azért tartotta sokra a műfajt, mert általa mind szélesebb közönséget remélt megnyeri a képzőművészetek számára.[50] Az életképnek tulajdonított eredendő popularitás, közérthetőség és közkedveltség újabb érvként szolgált a közönség kegyeit – és a gazdasági hasznot – kereső sajtó számára a műfaj felkarolásához. Annál is inkább, minthogy életkép “népszerűsége” egyúttal hatékonyabb ismeretközlést is ígért, ami a “mulattatva oktatás” programjával fellépő, enciklopédikus jellegű ismeretközlést nyújtó folyóiratokat különösen fogékonnyá tette a zsáner iránt. A “népszerű népiesség” programja tehát igen jól illeszkedett a korszak folyóiratainak arculatához, hisz a népi tárgyú zsáner különféle válfajai megfeleltek az ismeretterjesztés, szórakoztatás, erkölcsi és hazafias nevelés valamint a hiteles hírközlés elvárásainak. Egyaránt lehetőséget nyújtott a népnevelésre és a jobbító szándékú társadalomkritikára, ám ami ennél is meghatározóbb, a népi életkép ebben az összefüggésben kulcsszerepet kapott a nemzeti identitástudat megformálásában, hiszen általa a közönség egy részről hiteles ismereteket kaphatott az ország különféle népcsoportjainak és alsóbb társadalmi osztályainak mindennapjairól, más részről közérthető módon továbbította azokat a népre vonatkoztatott általános fogalmakat, amelyek alkalmasak voltak egy idealizált nemzeti önkép megformálásához.[51]

Nemzetiségek: a másokról alkotott képek

A sajtóillusztrációban nagy teret kaptak a nem magyar etnikumok ábrázolásai, melyek bemutatták olvasóiknak a történeti Magyarország szinte valamennyi megyéjét, és jellegzetes néprajzi vidékét. A Tátra vidékétől Dalmáciáig, Székelyföldtől a Vág völgyéig terjedt a szerkesztők figyelme. Lapjaikon megjelenítették az oláhok, tótok, szászok, svábok, szlovének, szerbek, dalmátok, palócok, sokácok, rácok és ruszinok életét. Jelenlétük aránya a lapokban jórészt megegyezett a magyarok és nemzetiségek országos statisztikai megoszlásával.[52]

            A nemzetiségek felé forduló figyelem nem volt új keletű, táplálta azt a felvilágosodás végén kialakult birodalmi-államnemzeti patriotizmus hagyománya is. A multietnikus államnemzet képének megformálásáért a 19. kezdete óta sokat tettek a honismertetők, statisztikák. Ezek szerzői évtizedek óta fáradoztak az ország különféle népcsoportjainak feltérképezésén. A soknemzetiségű állam gondolata az 1870-es években tudománnyá szerveződő néprajz számára is az ország természetes sajátságának számított, amely szerint a különböző nemzetiségek magyartól eltérő szokásai, sajátosságai nem az egységet megbontó jelenségek, hanem a nemzeti kultúra sokszínű egységének jelei.[53] A földrajzi értelemben vett nemzetfogalomnak a nemzetiségek is részei voltak. A tudományos etnográfiai leírás magyarországi alapítójának Csaplovics Jánosnak az a gondolata, miszerint “Magyarország Európa kicsinyben”, a század közepére mondhatni beépült a köztudatba.[54] Ezzel a szemlélettel találkozhatunk Prónay Gábor gazdagon illusztrált életképi albumában is: “Magyarország kicsinyben az, mi nagyban Európa. Éghajlatának és földjeinek különfélesége… az itteni éghajlat, termények, lakosok s azok nyelve egy egész európai «mozaikot» képeznek”.[55] A kulturális és életmódbeli sokszínűség a folyóiratokat arra inspirálta, hogy olvasóikkal megismertessék a velük egy hazában élő, de eltérő szokású népeket.[56]

            A multietnikus államnemzet fogalmát a közgondolkodásban a szabadságharcot követő időszak számos aktuálpolitikai mozzanata is időszerűvé tette. Az 1849-ben hozott nemzetiségi törvény a nemzetiségi problémáknak csak felemás és megkésett megoldását hozta. Ezt követően a Bach-korszak erőszakos németesítési törekvései érdekközösséget teremtettek az ország különféle etnikumai között. A balkáni események nyomán az ötvenes évekre ismét megerősödtek a nemzetiségek önállósulási törekvései. Az 1861. évi országgyűlés kinyilvánította ugyan a nemzetiségek politikai egyenjogúságát, ám egyúttal deklarálta az ország politikai egységét is.[57] A kiegyezés szertefoszlatta a nemzetiségek föderatív-nemzeti államba vetett reményeit és a magyar hegemónia megerősítését hozta. Ezen lényegileg az 1868-as nemzetiségi törvény sem változtatott, amely a kollektív jogokat elutasítva a nem magyar etnikumok jogérvényesítését csak a magyar történelmi államkereteken belül engedte meg.[58] Ebben a szituációban a magyar államnemzet ideájának megerősítése, a kölcsönös megértés és megbékélés szükségének szuggerálása létfontosságú volt.

            A nemzetiségek leírásában a normatív elemet a gazdálkodó vidéki magyarság képviselte. A másokról alkotott kép ebben az összefüggésben a saját nemzeti karakter körülhatárolásában kapott kulcsszerepet, hiszen a magyar népélet szembesítése az attól eltérő szokásokkal egyben a saját csoport jellemzőit is élesebben kiemelte.[59] Ezt szolgálták az olyan típusú ábrázolások, amelyek a magyar népélet epizódjait a rokonnépek vagy akár egzotikus kultúrák azonos jeleneteivel szembesítették.[60] Munkácsy Mihály a sörivó németet és a borivó magyart szembe állító képciklusa igen eredeti módon bontotta ki a téma nemzetkarakterológiai vonatkozásait.[61] A különbségek megismerése ugyan az elfogadás feltételeként jelent meg, ám a magyarság ebben az együttműködésben olyan viszonyítási pont szerepét játszotta, amely “első az egyenlők között.” Az eltérő sajátosságú csoportokat a sajtó közege hozta közös nevező alá, ily módon olyan virtuális közösségként mutatva fel a magyar államnemzetet, amelynek ereje épp sokszínűségében rejlik.

Az etnikai csoportok leírásának kulcsszava a nemzeti jellem volt, amelyet “a népek fölött őrködő nemzeti geniusnak közvetlen kifolyásaként” értelmeztek.[62] A “népfajokat” jellemző karaktervonások a történelmi múlt és a jelen eseményeiből álltak össze. A szokások, vagy a viselet olyan sajátosságokat hordoztak, amelyek az adott etnikum történeti múltját és is életerejét bizonyították. A magyarországi nemzetiségeknek az elemzett képek és szövegek együttműködéséből kiolvasható értékelése részletekben is igazodott a korszakban elfogadott etnikai sztereotípiákhoz: így például az erdélyi oláhok szegények, iskolázatlanok, lusták, de római őseiktől örökölt büszkeség, fiatal asszonyaikat pedig klasszikus szépség jellemzi; ezzel szemben a szászok szorgalmasak, takarékosak, jómódúak, de hibájuk a környező népektől való szándékos elzárkózás. Velük kapcsolatban az egyik kommentár még a kölcsönös tanulás és okulás szükségességét is felvetette.[63] A magyarok bemutatása ezekkel szemben többnyire idealizált maradt. A székelyeket vélt “ősmagyar” voltuk, hun rokonságuk állította a figyelem középpontjába.[64] Újkígyósról szólva Györgyösy Rudolf megjegyezte, hogy “vágynélküli” megelégedettség és az újabb kori kísértéseknek is öntudatosan ellenálló feltétlen hagyománytisztelet jellemzi e vidék népét.[65] Barabás Miklós Toróckó népe címmel közölt viseletképéhez Maszák Hugó írt kommentárt. Ebben eszményítő képet festett a vidék lakosairól: leírása szerint ott a köznép hétköznap “lankadatlan szorgalommal” végzi teendőit, hétvégén templomba megy, majd ünneplőjét felöltve “szemérmesen, illedelmesen” szórakozik. S mindemellett jól nevelt, értelmes, nyílt, bátor, összetartó, hagyományőrző, hazafias, azaz mindazon vonások jellemzik, amelyek a magyar nemzeti karakter sajátjai is.[66]

Tartalmilag semlegesebb volt a viseletkép, mely deskriptív jellegénél fogva a leginkább ellenállt a direkt értékítéletek megfogalmazásának. A sajtóillusztráció nemzetiségeket bemutató közleményeihez nagyrészt ez a képi műfaj kapcsolódott. E nagy múlttal rendelkező ábrázolástípust tárgyszerűség és többnyire érzelmi semlegesség jellemzi.[67] A cselekmény mellőzése vagy redukálása az ábrázolás voltaképpeni tárgyára, a viseletek részleteire terelik a szemlélő figyelmét. A bemutatott viseletek gyakran olyan alkalmi, ünnepi öltözetek, amelyek épp kivételes jellegükből adódóan alkalmasak az összegző jellemzésre. Mivel a viseletképen a véleményalkotás egyedüli támpontjaként a ruházat szolgálhatna csupán, a kísérő szövegek romantikus jellemtoposzokkal bővítik ki ezt a szűkre szabott mozgásteret. “Ha a külsőségekből szabad ítélni, úgy főleg a ruházat az, melyből legtöbbet következtethetünk a belső jellemre; mert a ruházat a mint mérve az erkölcsnek, szeméremnek, úgy mérve az emberi híúságnak is” – társítja morális értékfogalmakkal a ruházatot az egyik képeslap.[68] A nemzetiségek magyar viselettel való azonossága egyszersmind a történeti sorsközösség vitathatatlan bizonyítékaként jelenik meg.[69] A mérce ezúttal is a magyar etnikumú alsóbb néposztályok – a biedermeier polgári értékrenddel egybecsengő – szolid egyszerűségű, rendezett, egyszersmind mutatós viselete, amely a morál szintjén józanságot, mértéktartást és takarékosságot jelez. A túlzottan színes, díszített, felékszerezett ruházat a hiúság és kacérság erkölcsi fogyatékosságát is magában hordozza, a hiányos ruházat pedig éppúgy jele a civilizálatlanságnak mint a testi szabadosságnak.

A nemzetiségekkel szemben a “saját csoport”, vagyis a magyar népélet ábrázolása jóval differenciáltabb, rájuk vonatkozóan ritkább a tárgyilagos, de passzív viseletkép és lényegesen gyakoribb a modelljeit aktív figurákként megjelenítő, változatos tevékenységi körökbe helyező, érzelmi azonosulási lehetőséget nyújtó életkép. Ebben az olvasatban a magyarság a rokonnépeknél tevékenyebb, szokásaiban változatosabb, jellemében sokszínűbb, társadalmi tagolódásában összetettebb. Kivételt ez alól csak a számszerűleg is magasabban reprezentált etnikumok jelentek, mindenekelőtt az oláhok, tótok, cigányok és zsidók. Ábrázolásaik a saját csoporttól eltérő, idegenszerű, s ezért egzotikus vonásaikat emelik ki. Etnikus arculatuk megformálásában fontos szerepet játszanak a romantikus jellemtoposzok, így kerül középpontba a normától eltérő vándorló életmód motívuma.

Az oláhokra és tótokra vonatkozó életképek szinte kivétel nélkül olyan vándorkereskedői szerepekhez kötődnek, amelyekben velük a vidéki és városi lakosság is érintkezésbe kerülhetett. A vándorkereskedők a népi kultúra jellegzetes kultúraközvetítő alakjai.[70] Más részről a vándorlét szabadságának szépsége és kivetettségének tragikuma a romantika irodalma és festészete számára is vonzó tárgy volt.[71] A székelyek mint utazó borvizes vagy faárus, az oláhok vándorló kép-, ecet-, málnaárus, csebres vagy szekeresként, a tótok fenyvesmadaras, tutajos, olajos vagy drótosként tűnnek fel a korszak életképein. Folytonos vándorlásuk az egykorú olvasó számára e népek életrevalóságát is szorgalmát bizonyította, de életformájuk az ügyes alkalmazkodásra és az örökös otthontalanság mellett is megőrízhető nemzeti sajátosságokra is példát adott. A tutajos tótok Szemlér Mihály és Hermann Lüders képén mint a természettel összhangban élő, bátor kalandorok és jó kereskedők jelentek meg.[72] A vándorkereskedők köréből kétségtelenül a drótos tót volt a korszak egyik legnépszerűbb alakja.[73] Alakja már Prónay Gábor albumában is szerepelt, de a feldolgozott folyóiratok közül mind a négy nagy képes újság is közölt eredeti ábrázolást a drótos tótról.[74] Figurája az illusztrációk kommentárjaiban is mitikus-romantikus hőssé nemesedett: “A mi Franciaországnak a szegény savoyard, Krainnak, Karinthiának a «kucséber», az nekünk a drótos tót: szegény, kóbor nép, mely vándorló életet folytat holta napjáig, faluról falura, városról városra járva, szüntelen, pihenés nélkül, mint a mesebeli bolygó zsidó. (…) igazi eszményképe a független szabad életnek.”[75] Az ábrázolások mind valamelyest eltérőképp hangsúlyozzák ezt a képet: a drótos tótok Greguss Jánosnál romantikus kivetettek, Szemlér Mihály rajzán heroikus hősök, Jacob Klaus rajzán összetartó közösségben élő gondtalan és szabad emberek.

A zsidósággal szintén több sajtóillusztráció foglalkozott, valamennyi dramatizált életkép, tárgyuk többnyire a házaló és kereskedő zsidó.[76] Ujházy Ferenc, Szemlér Mihály és Jankó János képeinek hőse a falvakat járó “batyus” vagy “gyűrűs” zsidó, de Viola Ferenc rajzán feltűnik a városi “handlé” is.[77] Külső megjelenésük, fiziognómiájuk, öltözetük a képeken egységes, s csaknem a torzképig felfokozott. A megkülönböztető, külső testi jegyek a korszak karikatúráinak toposzaihoz igazodtak.[78] Noha a zsidóságot a statisztikai irodalom nem etnikai, hanem vallási csoportnak tekintette, a közgondolkodásban a magyarországi nemzetiségek között jelentek meg.[79] Megerősödő emancipációs törekvéseiket a polgári képesújságok többnyire rokonszevvel szemlélték, de – szemben az élclapokkal – képeiken az urbánus-vállalkozó zsidó alakja helyett a vidéki, vándorló zsidó romantikus figurája kapott helyet.[80] A vándorló “bolygó zsidó” alakját helyenként némi romantikus pátosz színezte át, rokonságba hozva őt a drótos tóttal, s a társadalom mindenkori földönfutó bujdosóival: “nyughelye a mocsár partja, az árok töltése, vagy a csapszék sutja; öröme bódultság, fájdalma mindennapi kenyér” – írta Osváth Albert a batyus zsidóról szólva.[81] E kissé groteszk alakok képeit a sajtóban érdeklődő és együtt érző szövegek kommentálták, az illusztrációkon a zsidók különös, magányos, a társadalom perifériáján élő, mosolyogtató, de nem ellenszenves figurákként jelentek meg.[82] A zsidó vándorkereskedőkről szólva a képes sajtó erényként említette emberismeretüket, bölcsességüket, gyakorlatias ügyességüket, pontosságukat és megbízhatóságukat. Pozitív megítélésük a reformkor liberális nemesi ellenzékének álláspontját tükrözte.[83] A tőkés átalakulás sürgető szükségében a zsidóság reformkorban megkezdett törvényi emancipációja az 1860-as években is folytatódott, engedélyezve számukra a szabad letelepedést, birtokszerzést, kereskedést és vallásgyakorlást. E jogegyenlőségi törekvéseket a Képes Világ “Az új polgártárs” címen közölt fametszetének kommentárja is üdvözölte, mondván, az új helyzet remélhetőleg arra ösztönzi a magyar középosztályt is, hogy zsidó polgártársaiktól tanulva maga is a polgári fejlődés útjára lépjen.[84] A Hazánk és a Külföld kommentárja – a történeti determináció felvilágosult elvére támaszkodva – általános jellemzőiket nem faji, hanem történeti okokkal magyarázta.[85] A zsidóság változó megítélésének tükrözője Markó Károly népéletképe, amelyen a szekéren utazó batyus zsidót betyártámadás éri.[86] A két kisebbséget konfrontáló életkép egyik lehetséges olvasata szerint a betyár, mint a szegény magyar nép érdekeit védő szabadsághős, revansot vesz a fondorlatos, idegen uzsoráson. A folyóirat ezzel szemben liberális álláspontból értelmezve a jelenetet abban a régi ellenálló és az új polgári értékrend összeütközését látva nem a magyar (ám bűnöző) szegény legény, hanem a dolgos kereskedő pártjára állt.

 

A cigányság: a magyar nemzeti jellem romantikus alternatívája

“Szent Kleofás! Megint cigány! Nem festettek annyi képet a bibliai dolgokon kívül semmi tárgyról, mint a cigányokról; mégis van festeni való folyvást. Bizony festői faj az a czigány. (…) Oh drága nemzetség, a mely mindig érdekes vagy!” – sóhajtott fel a Vasárnapi Ujság szerzője 1869-ben.[87] A cigányságról szóló képes sajtóbeszámolók mennyisége jóval meghaladta e népcsoportnak össznépességen belül számarányát.[88] A cigány-zsánerek jó része nem statikus viseletkép, hanem hőseit árnyaltan megjelenítő narratív életkép, amelyek rajzolói csak ritkán törekedtek etnográfiai hitelességre, elmélyült társadalomrajzra. Nélkülözésük, nyomoruk csak elvétve jelent meg a rajzokon, társadalomkritikai él csupán a magyarázó szövegekben lelhető fel olykor.[89] A századközép életképein a cigányság nem mint társadalmi probléma jelent meg, hanem olyan romantikus életmintaként, amelynek vonzerejét csodálatra méltó szabadságvágya és életrevalósága jelentette.

A birodalom etnikumait tárgyaló viseleti albumokban a cigányság már a 18. század végén helyet kapott.[90] A felvilágosodás gondolkodásában a civilizáció “ártalmait” elutasító életmódjuk a természeti népekkel egy kategóriába emelte őket. Barabás Miklós rézkarcán a cigányanya a törzsi népek ábrázolási toposzait követi.[91] Társadalmi kívülállásuk, szabad vándoréletük később a romantikus írókat és festőket is megihlette.[92] Különösnek ható, rendezetlen, ám színes, változatos, fantáziadús ruházatuk, a fiatal lányok felékszerezett kacérsága és a gyermekek “paradicsomi” meztelensége minden tekintetben kimerítette a kor “festői” fogalmát.[93] Egyiptomi származásmítoszuk archaikus létmódjukat ritka értékes históriai zárványként értelmezte, legendás őseik egzotikus és nemes vonással ruházták fel a “Pháraó népét”.[94] Mindez a keleti eredetmagyarázatok révén a magyarsággal is rokonította őket. Ám történelmük más tanulságokat is hordozott a “herderi jóslat” beteljesedésétől tartó kortársak számára, akik a cigányság hányatott történelmi sorsa, otthontalansága ellenére is megőrzött nemzeti jellegében a nemzeti összetartásra figyelmeztető példázatot láttak: “A czigány páriája Európának, s míg egyesülten talán a nemzeti összetartás és szabadságszeretetnek szolgálhat mintaképéül, magára hagyatva elsatnyul, vagy legjobb esetben a szállásadó nemzetiségek közt vegyül fel.”[95] Eredetükből, nyelvükből adódó örökös idegenségükben a magyarság saját kulturális és nyelvi elszigeteltségére ismerhetett.

A cigányság leggyakrabban a mesterember, kereskedő, zenész, vándor és jósnő szerepköreiben jelent meg. Több ábrázolás foglalkozott az őket különösképp jellemző mesterségekkel, e képeken a cigányok munkálkodó, tevékeny, a társadalmi beilleszkedés, a civilizáció útjára lépett csoportként jelent meg, azokban a szerepkörökben, amelyekbe velük a vidéki és városi lakosság is gyakorta találkozhatott. A teknővájás, meszelőkötés, kovácsmesterség, vályogvetés, üstfoltozás mint az etnikumot leginkább jellemző tevékenységi körök kaptak helyet e képeken. Jankó János 1870-es kompozíciója a beilleszkedés lehetséges útjaként is értelmezhető: a letelepedett cigánycsalád idilli együttlétében a családfő üstöt foltoz, a lány főz, a feleség gyereket nevel, a nagymama kefét köt.[96] A tipikus karakterek és foglalatosságok tárházát nyújtották a vásári jelenetek, sátoros truppok és temetések ábrázolásai is. A javasasszonyok Markó Károly, Sterio Károly és Gyulai László rajzain feltűnő, titokkal telt, babonákkal övezett alakja ugyancsak kedvelt tárgya volt az egzotikus  kuriózumokra fogékony populáris sajtónak, amely kielégítve a közönség kíváncsiságát a népnevelő felvilágosult szerepébe helyezkedve nem felejtette el óvni olvasóit az ósdi hiedelmektől.[97] Mindemellett a cigányok “sajátos viszonya a magántulajdonhoz” sem kerülte el az életképfestők figyelmét, de ábrázolásmódjuk – a kor megítéléséhez igazodva – inkább elnéző mint együtt érző volt.[98]

Örökös vándorlásukban testet öltő számkivetettségük a hazai életképekben is nagy teret kapott. Fontos előzménynek tekinthető e téren Barabás Miklós metszetként is sokszorosított, 1843-ban festett Utazó cigánycsaládja, amelynépéletkép-festészetünk nyitányaként értékelhető.[99] A Család Könyvében közölt, vándorló anyát gyermekeivelábrázoló kompozíciója e kép redukált változata.[100] Később, a hatvanas években több folyóirat is közölt vándorcigányokat megelevenítő életképeket.[101] A feléjük forduló kivételes figyelmet csak részint magyarázta a romantika hagyománya, amely a vándorban egyszerre ismerte fel az individuális önmegvalósítás alapját jelentő szabadság és az ezzel együtt járó társadalmi peremlét szimbólumát.[102] A témát a nemzeti függetlenség elvesztése olyan újabb, aktuális jelentésrétegekkel telítette, amelyben a vándorcigányok a saját hazájukban jogfosztott magyarsággal, a számkivetettként bujdosni kényszerült szabadságharcosokkal és hontalan emigránsokkal kerültek párhuzamba. “Olyan ez a nép, mint a vándor fecske, sehol sincs hazája, nincs vallása, nincs nemzeti ruhája (…) melyet mindenütt üldöznek, mindenütt elkergetnek, és a mely mégis mindenütt ott van…” – fogalmazódtak meg a sorsközösségből eredő együttérzés sorai a Képes Világban.[103]

A cigányságot leginkább zene állította a magyarsággal rokonságba. A cigányzenészek már Johan Martin Stock (1742-1800) albumában is nagy teret kaptak, s később is állandó szereplői voltak a magyarországi etnikumokat bemutató néprajzi kiadványoknak.[104] A zenész cigányok alakja külföldön lassanként összemosódott a magyarokéval, jellemvonásaik beépültek a magyar nemzeti önképbe. Bármilyen felháborodást is keltett Liszt Ferenc azon írása, melyben a magyar zenét a cigányokéból eredeztette, Liszt csak egy Európa-szerte elterjedt toposzt használt fel.[105] A közös eredet gondolata olyannyira meggyökeresedett a korszakban, hogy a cigányzene a nemzeti zene romlatlan forrásaként hasonló szerepet töltött be, mint a szépirodalomban a népköltészet.[106] E jelenségben a képmagyarázatok nem ritkán a cigányok és magyarok belső lelki, jellembeli rokonságának bizonyítékait vélték felismerni: “Ő az, ki a magyar dallamokat e nemzethez illő tűzzel s lélekkel tudja előadni… – jegyezte fel Prónay Gábor a cigányzenészek kapcsán – mintha nekik sikerült volna mindenütt, hol valami fontos esemény történt, kilesni a magyar hangulatát, hogy egykor hű tolmácsi lehessenek érzelmeinek”.[107] A magyarok egyedüli lelki társaként aposztrofálta a cigányzenészeket a Vasárnapi Ujság szerzője is: “tele fantáziával, elmésséggel s eredetiséggel. Keserü s borus napjaiban ez vigasztalt, lelkesitett zengő fájával, a magyar s magyaros mulatság inkább ellehet bor mint czigány nélkül.”[108] Ezt a kijelentést számos olyan kocsmai jelenet megerősítette, amelyen a mulató pusztai betyár egyedüli sorstársaként a cigánymuzsikus jelent meg.

E belső lelki sorsközösség példái Lenau A három cigány című költeményének illusztrációi.[109] Mindkét metszetet Lenau Thaly Kálmán által fordított költeménye kísérte, tömör képi megfogalmazását advaa annak az életeszménynek, amelyben az élet gondjaira a hegedű, pipa és álom nyújt gyógyírt. Ebből a nézőpontból a cigányok létmódja az élet pillanatnyi élvezetében és a művészetben feloldódó gondtalan “bohém-lét” mintájaként értelmezhető. Az árkádiai idill melankolikus alaphangulata azonban alkalmassá tette az ábrázolást a kedélyvesztett jelen közérzetének kifejezésére is. Az abszolutizmus éveiben a zenéléssel felhagyó, hangszerét a fára felfüggesztő bujdosó a rezignált és illúzióvesztett magyarság, szűkebben értelmezve a jelen állapotok ellen önkéntes hallgatással tiltakozó művészi magatartás időszerű allegóriájaként nyert értelmet.[110]

A cigányzenészek az aktuálpolitikai értelmezésen túlmutató jelentésben is feltűntek. Marastoni Antal a rajkót furulyázni tanító dádéja a közösség tradicionális tudásának és kultúrájának közvetítését foglalja tömör képi formába.[111] Ennél tágabb értelmezési lehetőséget kínál Gyulai László kőrajza, amelynek fametszetes változatát A művészet vége és kezdete címen közölte a Hazánk és a Külföld.[112] A melankólia pózban búsongó öreg dádét és a hangszerét még csak próbálgató rajkót megelevenítő kép olyan művészetallegória, amely szorosan kapcsolódik a romantika művészképéhez. Vörösmarty Mihály Vén cigányának illusztrációján a hegedülő cigány a nemzethalál víziójával küzdő művész alteregójaként jelent meg, s Apollót és Orpheust egyaránt megidéző patetikus pózában a nemzeti sorstragédia hordozójává magasztosult.[113]

Az alföldi pásztornép: a nemzeti karakter hordozója

Az alföldi népélet kivételes súlyát jelzi, hogy az időszak illusztrált sajtójában mintegy másfélszáz ábrázolás foglakozik a témával.[114] Tágyuk többnyire nem a gazdálkodó parasztság, hanem a szervezett társadalmi közösségektől elszigetelt “künn-lakók” csoportja: a juhászok, csikósok, halászok, csőszök, kanászok, gulyások és csordások. Az alföldi pásztornép tehát olyan, általános emberi és sajátosan nemzeti erényeket sűrítő csoportként jelent meg a korszak közönsége előtt, amely egyszerre töltötte be az életeszmény és morális, nemzeti példakép szerepét. Míg a nemzetiségek leírásában és képi ábrázolásában jelen volt az egzakt leírásra való törekvés, az alföldi pásztornép megfigyelőinek nézőpontját a nemzeti önkép szolgálatába állított romantikus népismeret határozta meg.

Az alföldi táj és a puszta népe már a század negyvenes éveire, mint a nemzeti karakter alapvonásainak őrzője kapott kulcsszerepet a nemzeti önképben.[115] “Szomorító jele a polgáriasodásnak, hogy a magyar nemzeti jellem alapvonásait sokkal nagyobb mértékben találjuk fel a puszták míveletlen lakóiban, mint a sima polgáriasodás útján haladó városokban” – panaszolta fel 1859-ben Beniczky Irma a Vasárnapi Ujság lapjain.[116] Korábban Erdélyi József is úgy vélte, “a magyar népdalokban legigazabbak a pusztai népdalok, miután annyira egyezik természetünkkel a pusztai élet”.[117] Vahot Imre a Magyarföld és népei című albumában már az archaikus magyar népkarakter őrzőiként jelenítette meg az alföldi pásztornépet: “igazi attila-fajta magyar vér, pogánytermés, ki még az eleven ördögtől sem fél.”[118] Frappáns szavait egy évvel később Rónay Jácint 1847-ben közre adott nemzetkarakterológiája is idézte, hozzátéve: “Feltaláljuk ezeknél nemzetünk sajátságait eredeti tisztaságában, még ez annyira általánosnak mondott keleti komoly méltóságot is jobban mint bárhol máshol.”[119]

Az indoklásban szerepet kapott a népjellem kialakulásával összefüggésbe hozott környezet is.[120] Az Alföld és a Tisza ilyen formán olyan “tősgyökeresen magyar” vidékként jelent meg, amelynek végtelen távlatai a nemzeti jellem szabadságszerető és szenvedélyes vonásainak forrása.[121] Pekár Károly a századfordulón már kizárólagosan az Alföldből illetve a pusztai népből vezette le a magyar nemzeti karaktert, s e vidéken találta fel Herman Ottó is az archaikus nomád élet nyomait.[122] Az alföldi nép archaikus jellegének hite, az a meggyőződés, hogy a síkságon elszigetelt pásztornép és parasztság zárványként megőrizte az ősi magyar életformát és szokásokat jól kitapintható a csikósok értékelésében, akik az ősmagyar lovas nép maradékaként nyertek különös rangot: “Mintha csak valami ős szittya fejedelem vonulna be hölgyei s főemberei kíséretében, lóháton és a nomád élet szekeres fapalotájába, a hogy azt a jó Priscus leírta” – tette hozzá a délceg csikós képéhez a Hazánk és a Külföld.[123] A sajtó által közölt illusztrációk a maguk sajátos képi eszközeivel erősítették meg e toposzokat: metszeteiken a botjukra támaszkodó juhászok a pihenő Herkulest idézték, míg a nyalka csikósoknak a lovas uralkodóképmások képi hagyománya adott méltóságot. Vas Gereben pedig egyenesen az emberi nem tökéletes mintapéldáját látta a csikósban: “kinek sugár termetet oly szépen egyenesedik föl, mintha most csöppent volna le az égből, és lehulltából márványoszloppá keményedett volna (…) ha újra mértéket kellene venni az emberiségről (…) le kellene jőni az alföldre megkeresni az igazi embermagot.”[124]

Az alföldi pusztaságot és lakóit épp különös, a megszokottól eltérő sajátosságaik tették alkalmassá arra, hogy a nemzeti karakter egyedi vonásainak alapját alkossák. “A juhász nem is olyan ember, mint más ember. Nincs a rendes társadalmi sorban; nem lakik városban, faluban, s esztendőben egyszer sem hál paplanos ágyon” – fogalmazta meg a kívülállás és függetlenség jellemzőit a Vasárnapi Ujság szerzője.[125] Az alföldi nép életét a kortársak egzotikus és archaikus vonásokkal jellemezték. Magának a pusztának korai ábrázolásait is az orientalizmus látásmódja hatotta át.[126] A Pusztát a folyóiratok képmagyarázatai is az egyiptomi sivatagokkal és az amerikai prérivel hozták rokonságba, s ennek megfelelően a Tiszát a Nílushoz és a Missisipihez hasonlították, ebben az asszociációs körben a csikós vándorló beduinokat, a juhászok szaharai karavánokat, a pusztai kocsma sivatagi oázist idéztek fel.[127] Az Alföldet ábrázoló festők általában nem tagadták meg akadémiai neveltetésüket, melynek kapcsán elsajátíthatták a németalföldi tájfestészet elemeit is. Zombory Gusztáv rajzán a gomolygó viharfelhők elől menekülő lovasszekérrel, szélmalommal és a falu távoli templomtornyaival németalföldi mintára komponált.[128] A Képes Világ a pusztát tengerhez hasonlította, s mellékelt fametszete is a tengeri tájképek és egzotikus sivatagképek széles panorámájú ábrázolási hagyományait követi.[129] E látványhoz a Vasárnapi Ujság rajzolója a vidék ekkorra már jellegzetes tárgyi toposzait társította, mikor az alacsony horizontvonal elé a gémeskút, tábortűz és juhászkunyhó alakzatait vázolta fel.[130] Aprólékosan részletes leltárát adta a pusztai népéletnek Gosztonyi József alföldi panorámaképe is.[131] A romantika eszköztárából merítve a pusztaság vad, zabolátlan jellegét emelték ki a vihartól vagy tűzvésztől megvadult ménest ábrázoló illusztrációk.[132] E hagyományhoz illeszkedtek Lotz Károly és Munkácsy Mihály Alföld-képei.[133]

Míg az előbbi összefüggésekben az alföldi rónaság roppant távlatú, az idegen számára kiismerhetetlen vad és szilaj tájék, más vonatkozásban a békét és megnyugvást hozó menedék, s lakói nem a zabolátlan elemekkel folyvást küzdelemben álló héroszok, hanem a paradicsomi boldogságot élvező kiválasztottak. Jámbor Pál az Ország Tükrében írott cikkében a Hortobágyot olyan kígyó nélküli Paradicsomhoz és az ígéret földjéhez hasonlította, amely egyszerre bírja Egyiptom természeti gazdagságát és Árkádia békéjét.[134] A pásztornép Theokritosz Idilljeiből eredő eszményi létformája a 19. századra a rokokó udvarokból a középosztályok életideáljává szélesedett,[135] s a hazai kultúrában az alföldi pásztornép alakjában öltött speciálisan nemzeti formát. A néprajz e korai, romantikus szakaszát már erősen áthatotta az az idealizáló szemléletmód, amelyet James Clifford “etnográfiai pasztorálnak” nevezett.[136] Békesség, gondtalanság, nyugalom és függetlenség alkották e bukolikus létállapot fő vonásait. Benne a mindenkori megfigyelő-leíró saját kultúrájának kritikájaként a személyes boldogság, a morális tisztaság és a társadalmi demokrácia utópiáit vélte feltalálni. A sajtóillusztrációk kommentárjai gyakorta bőven taglalták a “boldog pásztorélet” sajátosságait. “Beh szép az a pásztor-élet! (…) a legboldogabb ember a világon, mert mindig kinn van a természetben, az emberek nem sokat lábatlankodnak neki, s így a szabadsága csaknem teljes” – sóhajtott fel vágyakozva a Vasárnapi Ujság szerzője, hozzátéve, hogy a pásztorok része a vágy nélküli elégedettség, a bölcsességgel határos testi és szellemi passzivitás.[137] Ahogy a primitív törzsi társadalmakban, úgy a pásztornép boldogságának kulcsa is a természettel való tökéletes összhang és a vagyon hiánya, amely éppoly gondtalanná teszi őket mint a dúsgazdag arisztokratákat.[138]

Ahogy a népélet leírásait, úgy ábrázolásait is átitatták a bukolikus költészet és festészet évezredes hagyományai.[139] A természettel összhangban élő pásztor alakja Greguss János rajzán és a Képes Világ egy metszetén is megjelent.[140] Figuráját Izsó Miklós Búsuló juhásza emelte jelképi erőre. Szobrát nem sokkal első pesti bemutatását követően az Ország Tükre közölte.[141] A pásztorok gondtalan létállapota e melankóliával vegyes, a közöny és bölcsesség határán egyensúlyozó szemlélődésben öltött testet. “Alig tudjuk a juhászt máskép képzelni, mint a mezőn, a szabad pusztán; a homok buczka tetején, botjára támaszkodva, a messzeségbe mélyesztett tekintettel, gondolat nélkül elmerengve…” – fogalmazta meg később a Vasárnapi Ujság cikkírója.[142] A tábortűz vagy ebéd körül, kunyhójuk közelségében pihenő pásztorok idillikus csoportjai – hasonlatosan gáláns rokokó elődeikhez – gondtalanul, a közösségi összetartozás melegében tűntek fel Ujházy Ferenc, Greguss János, Munkácsy Mihály vagy Gyulai László rajzain.[143] A furulyázó pásztor alakja pedig – hasonlóan a zenélő cigányokhoz – a művészet ősforrásaként kapott új jelentést jelentést, “fenn a légben pacsirták csicseregték dalaikat, azoktól elleste a dalt, dalolt, fütyölt, nem unta meg soha” – írta Török Károly, “dala bájolóbb, mint a faunok zenéje, mint Orpheus lantja” – tette hozzá Szokoly Viktor.[144]

Betyárok: a romantikus és realista népkép konfliktusa

A betyárok szerepe és megítélése meglehetősen ellentmondásos volt a korszak sajtójában.[145] A század első felében az országot bemutató külföldi utiképek a betyárt – hasonlóan a cigányhoz – tipikusan magyar jelenségként tálalták. A törvényen kívüli, lázadó szegénylegény alakja jól illeszkedett a romantika irodalmának (Schiller: Haramiák, Walter Scott: Ivanhoe, Rob Roy) és zenéjének (Berlioz: Rob Roy nyitány) rabló-tárgyú alkotásaihoz.[146] A bűntelen bűnöző, a tragikus sorsú rebellis alakja ugyanakkor a romantikus festőket is megihlette, s egyaránt népszerű volt Franciaországban, Itáliában, s németföldön különösen a düsseldorfi festők körében.[147] Ezzel párhuzamosan a 19. századi néphagyomány is megformálta a rablók és betyárok idealizált képét, saját történeti hőseivé alakítva azokat.[148] A városi középosztályok és a vidéki parasztság zsiványromantikája hangsúlyait tekintve különbözött egymástól: míg a romantikus művész-értelmiség benne a hatalomtól független, autonóm személyiség szabadságát ünnepelte, a parasztság emlékezetében mindenekelőtt a társadalmi igazságszolgáltatás lázadó szabadságharcosaként jelent meg. Eric Hobsbawm részletesen elemezte e szociális indíttatású, “társadalmi banditák” mitizálásának lépcsőfokait.[149] A szabadságharcot megelőző néphagyományban, ponyvairodalomban és Petőfi ahhoz szorosan kapcsolódó költészetében a betyár alakja a nép érdekeinek egyedüli képviselőjeként, a társadalmi lázadó szerepében volt jelen.[150] “Magyar Robin Hoodok, Fra Diavolo-k, Rinaldinik, a jobbágynépnek kóbor lovagjai, a sérelmeknek rettegett visszatorlói, a nép apró zsarnokainak bosszuló ostorai” – foglalta össze tömören e szerepkört a Képes Világ 1868-ban.[151]

Megítélésükben jelentős változást hozott a szabadságharc és az abszolutizmus. A betyárok egyes csoportjai a szabadságharcban is részt vettek. Később az osztrák megtorlás elől menekülő honvédek, vagy az erőszakos sorozások elől bujdosók közül számosan álltak be soraikba, s üldözöttségük az idegen elnyomástól szenvedő magyarság helyzetével rokonította sorsukat. Az osztrák-ellenes, nemzeti színezetű zsivány-romantika újabb reneszánszát hozta a kiegyezést megelőző idők betyár-témájú ponyvairodalma is.[152] E rokonszenv megnyilvánulása volt a Rózsa Sándor-féle “spencerek” divatja az 1850-es években, amelynek viseletét a hatóságok a nemzeti ellenállás szimbólumának tartották.[153] Ezzel párhuzamosan az életképfestészet körében is népszerűvé vált a zsiványtéma. Az 1840-es években nem sok vonás különítette el az olasz, vagy spanyol banditaképektől az e tárgyat ábrázoló magyar műveket, de az ötvenes évektől a hazai alkotók már főképp az alföldi betyárokra összpontosították figyelmüket.[154]

Radikális hatalomellenessége, törvényenkívülisége, a magántulajdon szentségének semmibevétele, s nem utolsósorban a nincstelenek és vagyonosok közti társadalmi ellentétek kiélezése olyan konfliktusforrásként jelent meg, amely személyét messzemenően alkalmatlanná tette arra, hogy benne a köznyugalom és társadalmi megbékélés értéke jelenjék meg.[155] Az ötvenes évektől nyugtalanító mértékben megromlott alföldi közbiztonsága. A helyzet csak az 1860-as évekre javult, mikor gróf Ráday Gedeon 1867-től a Belügyminisztérium rendőri osztályának vezetőjeként, majd 1869-től mint az alsó-tiszai vidék közbiztonságának királyi biztosa minden korábbinál határozottabban lépett fel az alföldi betyárvilág felszámolásáért. Ez magyarázza azt is, hogy a betyárképek a hatvanas évek második váltak gyakoribbá illusztrált lapjainkban, számuk különösen az 1868-as évben volt kiugró. Noha a sajtó és a portyázó rablóbandáktól rettegő pusztai lakosság elismerte a közbiztonság javítására tett állami intézkedések szükségességét, a hatóságok támogatása meglehetősen felemás módon valósult meg. Minden felvilágosító törekvés ellenére, a nép körében a betyárromantika továbbra is tartotta magát. A pusztai betyárok ellentmondásos közmegítélése a korszak sajtójában is nyomot hagyott: míg a közművelődési lapok többsége a rablóbandák felszámolása mellett agitált, az illusztrációk nagy része továbbra is a romantikus betyármítoszt táplálta.

            A romantikus betyárkép nyitányának is tekinthető a Képes Ujság 1859-es litográfiája, amelyen “a puszták fia” divatosan öltözött, lova mellett pihenő délceg dalia.[156] Vas Gereben kommentárja, követve a haramiamítoszok hagyományait, bűne eredetét szerelmi féltékenységből elkövetett gyilkossággal, bukását gaz árulással magyarázza. A metszetek szerint a betyár bűntette nem több, mint ló- vagy birkatolvajlás. A lókötő Lotz és Jankó egy-egy rajzán is megjelenik, kompozícióikon az ellenálló állatokkal küzdő lovas antik lófékezőket vagy újabb kori lovas csatajelenteket idéző alakja heroikus pátosszal telítődik.[157] A ló-tolvajlást Balázs János, Németh Ignác karcolatai, leírásai is elnézően ítélik meg, akárcsak Petőfi költeménye, aki több versben is megemlékezik a merész lótolvajokról.[158] “A lólopás gyengéje a magyar köznépnek” – állapította meg Rónay Ignác magyar népkarakterológiájában, s e fogyatékosságot épp az alföldi nép ősi tulajdonfogalmaival magyarázta.[159] A betyár rablószerepben csak egyetlen illusztráción, Markó Károly A falu zsidója meg a szegény legény címmel közölt rajzán tűnik fel, s képmagyarázó szövege sürgeti az idejétmúlta betyárromantika felszámolását.[160] A menekülő haramiák Gyulai László és Jankó János fametszetein is megjelennek, utalva az otthontalan, üldözött zsiványok romantikus toposzára.[161] “Prüsszögő deres csikón, melynek lába is alig éri a földet, ott lebegni a rónák virágos pázsitja fölött, tenni amit tetszik, nem ismerve urat, nem ördögöt, szembeszállani mindenkivel, és ingerkedni a zsandárral” – foglalja össze Jankó Betyárvadászatának kommentárja a betyárlét romantikáját, hozzátéve, hogy az örökös kivetettség állapota valójában közel sem oly költői.[162]

A rablás és menekülés mellett harmadik témaként a kocsmában ivó betyár alakja tűnik fel a sajtóban. Szemben az előzőek felfokozott szenvedélyességével a képeket melankolikus búskomorság hatja át. Újházy Ferenc 1865-ös kompozícióján, majd Munkácsy Betyár a csárdában rajzán az alföldi népélet olyan tipikus motívumai és figurái összpontosulnak, mint a kocsma, a cigányzenész, a zsidó kocsmáros, az ivó betyár és a betyár szerelme.[163] A mélabú már Izsó Búsuló juhászán is mint a magyar ember tipikus kedélyállapota tűnt fel, a borozó betyár tehát a “sírva vigadó magyar” sztereotípiáját testesítette meg. A parázs indulatoktól fűtött, de balsorsát el nem kerülő lázadó ezen a ponton válhatott a diszharmonikus magyar népjellem összefoglalójává.

Az e képekhez rendelt szövegek azonban már feltűnően aszinkronban vannak az ábrázolásokkal. Munkácsy nemes és tragikus pátosszal áthatott betyáralakja a verbális értelmezés szintjén nem hős, csak gyilkos útonálló. “A szegény legényben már nem a hőst, de a gazembert látja a nép, a társadalomnak ellenségit” – hangsúlyozza a Képes Világ kommentárja.[164] Hasonló ellentmondás jellemzi Munkácsy Mihály Kupaktanács címmel megjelent rajzát is, amelyen a falusi bírák ítélkeznek a megbilincselt betyár felett. Szöveg és kép ezúttal is “széttart”: miközben a kommentár a rablóbandák azonnali felszámolását követeli, Munkácsy kompozícióján a groteszk bírák elé citált vádlott inkább áldozat mint gazember.[165] Ez utóbbi kompozíció már a sajtóillusztrációként közölt betyárképek azon újabb típusához tartozik, amelynek tárgya a bűnhődés. A téma ilyetén interpretációja egyértelműen a hatvanas évek végén megindult tisztogatási akciókkal áll összefüggésben. A Vasárnapi Ujság 1865-ben annak a reményének adott hangot, hogy néhány évtized múlva a lapok már nem adnak majd megrendelést betyárképekre, hisz azok modelljei útonálló gyilkosok, munkakerülő, borissza, pénzéhes rablók. Ezt alátámasztandó olvasói okulására Herman Lüders-szel a vármegyeházára kísért, megbilincselt betyárokat rajzoltat. A kép kommentárja gondosan elemzi a haramiák tipikusan bűnözői, “Káin-bélyeggel” terhes fiziognómiáját.[166] 1868-ban Jankó ismétli meg a bűnhődő banditák témáját, a torz zsiványok alakját a délceg pandúrokkal ellenpontozva.[167] A betyárellenes állami felvilágosító propaganda jellegzetes példája a közkedvelt néplapként ismert Jó Barát képpárja. A fametszetek egyikén pandúrok és zsiványok brutális küzdelme zajlik, míg a véres élet-halál harc ellenpontjaként feltűnik a megoldást jelentő népnevelést jelképező pusztai iskola képe. “Mintha a múltat és a jövőt látnám, midőn e két képre nézek” – jegyzi meg az illusztrációk magyarázója.[168]

Közösségi események, ünnepek: a nemzeti jellem és kedélyállapot

A nemzeti összetartás az 1850-es évek közéleti irodalmának egyik vezéreszméje. Mocsáry Lajos A magyar társaséletben vagy Mikó Imre az Irányeszmékben a társadalmi egyetértést, az össznemzeti “concordantiát” mint az idegen elnyomással szembeni ellenállás és túlélés biztosítékát taglalta. A “nemzet családéletének” Széchenyi István által is megfogalmazott gondolata a század derekának köznépről alkotott képében is szerepet kapott. A család mint a társadalom alapsejtje és mint a magánemberi lét háborítatlan területe a német, polgári gyökerű biedermeier hatására már a reformkori magyar értékrendben került előtérbe.[169] Az abszolutizmus évei alatt pedig a családi és társas magánélet privátszférája látszott a visszavonulás kizárólagos színterének, a személyes autonómia egyedüli menedékének. A sajtóillusztrációban a paraszti család olyan nemzedékeket egyesítő közösségi formaként jelent meg, amely eredményes működésének alapját a békés együttműködés és hatékony munkamegosztás teremti meg. Jankó János Szalmafonó családján ifjak és idősebbek egyaránt részt vesznek a megélhetést biztosító esti munkálkodásban.[170] “A munka mindig tiszteletreméltó, s a szemlélőre jó benyomást tesz; a családéletről ugyanezt mondhatjuk. Kétszeresen kedves a látomány, ha egész családot látunk együtt, családiasan munkálkodva” – pontosítja a kép jelentéskörét magyarázó szövege.[171] Hasonló morális tartalmú nevelői attitűd jellemzi Munkácsy Mihály A köpülő mellett címmel megjelent rajzát, amely magyarázata szerint “egy darab árkádiai élet modern kiadásban”.[172]

            Az anya vagy feleség szerepében ábrázolt parasztasszonyok egyenesen a magyar nő ideálképét testesítették meg. Réthi Lajos a székely leányokról szólván őket úgy jellemezte mint a legjobb feleséget, dolgos, pontos, tiszta, életerős, jó kedélyű, vendégszerető, urához hűséges szolgálókat.[173] “Mi a magyar menyecske? A munka, a szerelem, jókedv, ki csak hírből ismeri a restség gyűlölségét” – jegyzi meg Jankó János mezei munkáról hazatérő leánya  kapcsán a képmagyarázat szerzője, kiemelve, hogy mesterkéletlen természetessége, sorsával való elégedettsége, munkakedve ellenpontja a városi asszonyoknak.[174] Hasonló idealizáló látásmód jellemzi Lotz ebédvivő parasztmenyecskéjét kommentáló írás szerzőjét is: “Nemcsak a kül alak érdekes, de arczán is megvan ama öröm kifejezése, melyet érez a fölött, hogy dologban kifáradt férjét saját kezével készített ízletes étellel, s frissen merített vízzel üdítheti föl.”[175] Lotz és Jankó akadémikus, a klasszikus reneszánsz mesterek monumentális-idealizáló látásmódjából táplálkozó, de a bécsi Johann Baptist Reiter heroikus parasztképeivel is rokonságot mutató stílusa jól illeszkedett a korszak által megkívánt eszményítő népképhez.[176] E téren különösen az akadémikus formai kánont és “nagyfestészeti” ikonográfiai hagyományokat a paraszti tárgyakhoz illesztő Lotz működött sikeresen, aki az alvó pásztorlányt a pihenő vénuszok, a gyermekét etető földműves feleségét a Madonna-ábrázolások archaikus képi kerettémáiba helyezte el, rájuk vonatkoztatva egyúttal az előképekhez kapcsolódó értékfogalmakat is.[177] Szintén tradicionális mintákat követ a fonó Máriák ikonográfiai típusához kapcsolódó Jankó János és Sterio Károly fonó leánya.[178]

A korszak sajtógrafikájában nagy teret kaptak mindazon ábrázolások, amelyeken a köznép olyan ideális közösségként jelent meg, amelyet a társadalmi egyetértés és összetartás jellemez, mintaszerűen békés egyetértésben munkálkodva vagy ünnepelve. A magyar népélet jellegzetes csoportjainak látványos áttekintését tették lehetővé a vásárképek. A század első felében Neuhauser Ferenc erdélyi vásárt megelevenítő, kőrajzban sokszorosított tablója jelentette a tárgy reprezentatív hazai előképét.[179] 1855-ben Weber Henrik rajza nyomán Prónay Gábor albuma is közölte egy pesti vásár képét.[180] A téma kezdettől fogva helyet kapott a sajtóillusztrációban is.[181] A vásárképeket a képmagyarázatok is összegző jellegű műfajként értelmezték: “Itt láthatni mindenféle osztályból a legeredetibb alakokat, s kicsinyben az egész magyar élet tükrét” – jegyezte meg a Magyarország és a Nagyvilág.[182] “A magyarországi vásárok gazdag tápot nyújtanak úgy a festész ecsetének, kint az író tollának, ezek ezer különváló apró részletük mellett még azon sajátsággal is bírnak, hogy a különböző vidékek színezetét mindig magukon viselik” – egészítette ki a képet a Hazánk és a Külföld.[183] A vásárképektől az egykorú szemlélő a teljesség benyomását keltő változatosság illúzióját várta, s ezt a különféle etnikumok és foglalkozási ágazatok egymás mellé sorolásával érte el az életképfestő. A lócsiszár, a mézeskalácsos, a lacikonyhás, a jövendőmondó, a csikós vagy a cigányzenész jellegzetes szereplői voltak e tablóknak. A kommentárokban néha a magyar őstörténeti analógiák is felmerülnek: “Ponyvafödött, deszka- és gyékényes sátorok, valamint az ekhós szekerek utcákat s afféle improvizált várost képeznek, a milyek lehettek a nomád magyarok székhelyei párduczos őseink idejében.”[184] Más megközelítésben a vásárok az osztályok és nemzetiségek harmonikus együttélésének szimbólumaként jelent meg, mint “hódolat a társadalmi összlét eszméjének”.[185] Efféle szociális konszenzus jelképeként értelmezte a pesti Lacikonyha képét is a Képes Ujság szerzője is 1860-ban, aki örvendett “a különbféle nemzetiségek ivadékait, úgymint németeket, tótokat, magyarokat, szerbeket és oláhokat, a szegénység hatalma által kényszerítve, itt testvéri egyetértésben látni”.[186]

“Minden nép úgy mulat, ahogy jellemében fekszik…” – nyitja pünkösdi képének magyarázatát a Vasárnapi Ujság.[187] Hasonlóképp a népjellem legtisztább megnyilvánulását látja az ünnepekben és mulatságokban a Képes Világ írója is.[188] Ezt alátámasztandó egy német és egy magyar község búcsúját megelevenítő képpárt közöl, részletesen elemezve a visszafogott német és a szilajul ünneplő magyar köznép mulatságainak eltéréseit.[189] A köznép ünnepei – követve az előző évtizedek európai festészetének életképi törekvéseit – az 1850-es évektől fellendülő magyar népi zsánerfestészetben is központi jelentőségű. A műfaj legigényesebb, reprezentatív példái a népélet ünnepköreihez kötődnek. Jelentőségüket mutatja, hogy Barabás Miklós A menyasszony megérkezése (1856), Canzi Ágoston Szüreti ünnepélye (1859) a Képzőművészeti Társulat jóvoltából, Jankó János Csokonai a lakodalomban (1859) című festménye pedig a Hölgyfutár jutalomlapjaként sokszorosítva is eljutott a szélesebb közönséghez. Az ünnepábrázolások különösen jól illeszkedtek ahhoz az idealizált népképhez, amely a köznépet gondtalan idillben kívánta láttatni. Ezzel párhuzamosan a korai néprajzi leírások is különös gonddal tárták fel a népélet karakteres vonásait kiemelő ünnepi szokásokat. A lakodalmi ünnepek és szokások hagyományosan a tárgykör legkedveltebb szeletét jelentették. Prónay Gábor albumát is két menyegzői kép nyitotta.[190] Ezt követően a folyóiratok több lakodalmi ábrázolást is közöltek.[191] A pünkösdi ünnepek köréből a sajátosan magyar népszokások (lófuttatás, pünkösdi királynő választás) álltak az érdeklődés középpontjában.[192]

Az ünnepek, mulatságok ábrázolásainak középpontjában gyakorta jelentek meg táncolók. A tánc a 18. század végétől a viselet- és életképeknek is gyakori tárgya volt.[193] Lotz Károly Szénagyűjtésének és Sterio Károly Csárdásának is központi tárgya a magyar tánc.[194] A nép táncának nemzeti táncként való értelmezése már az 1810-es években megkezdődött, s a hatvanas évekre a köznép tánca (verbunkos, csárdás) már a magyar népi kultúra kizárólagos jellemzőjeként épült be a nemzeti művészetbe.[195] Leírói ősi, a keleti kultúrákkal rokon vonásokat láttak benne felfedezni, s jellegében, mozdulataiban, ritmusában a nemzeti karakter tipikus vonásait vélték kifejezni. Benne a magyar karaktert jellemző méltóságot, fenséget és szenvedélyt találta fel Rónay Jácint az 1840-es években, Pekár Gyula a századvégen és Fülep Lajos a századelőn.[196] Ilyenformán Sterio Károly – korábban Geibel Ármin Vadászalbumában megjelent – Csárdása és annak közeli rokonaként Lotz Károly Parasztlakodalom című festménye a csárdást járó párral és a cigányzenekarral a magyar nép zenei kultúrájának a nemzeti kultúrába beillesztette szegmensének tömör összefoglalását adták.

A csüggeteg levertség és kirobbanó indulat hullámzó kedélyállapotát Rónay Jácint is a magyar jellem alapvonásának tartotta. Nemzetkarakterológiájában külön kitért az iszákosságra, amelyet ősmagyar szokásként magyarázott, hozzátéve, hogy az szorosan összefügg a magyar vendégszerető, barátságos jellemével.[197] “Száraz tengeren vándorlók nyughelyéül szolgáló kikötő… a pásztornép, különösen a szegény legények ünneplő palotája” – jellemezte a pusztai csárdát a Magyarország és Erdély képekben albuma.[198] Ami a pusztai betyárok számára menedék, az a falu társasági életének központja, ahol a világ és szűkebb pátria ügyeit megtárgyalják a férfiak. Frigyes kocsmában mulató csikósait a közelgő választások apropóján közölte a Vasárnapi Ujság, tudván, hogy a kortesek hadjárata idején e hely a politikai meggyőzés fő terepe is.[199] Szemlér Mihály rajza mozgalmas kocsmai verekedést elevenít meg, ám kommentárja elzárkózva az erkölcsi prédikációtól, a jelenetben inkább a lobbanékony és szenvedélyes nemzeti jellem bizonyítékát látja.[200] Munkácsy Mihály a magyar borivót a német sörivóval párhuzamba állító rajzsorozata közvetlenül a nemzeti karakterre vonatkoztatja a mulatozás stádiumait.[201] A két ízben is közölt rajzok kommentárjai a német és a magyar népjellem lényegi eltérését ismerik fel a buta közönybe süppedő sörivó és a komor melankolikus szakaszt követően önfeledten mulatozó borivó alakjában. Lotz Károly 1862-ben az Ország Tükre műlapja számára rajzolt vásári áldomásozói a téma egyik prototípusát teremtik meg.[202] Három évvel később kompozícióját egy francia képes újság mint jellegzetes magyar életképet közli, de motívumait a Képes Világ és a Tarka Világ is felhasználja.[203] Utóbbi már Petőfi egyik legnépszerűbb bordala, A faluban utczahosszat… illusztrációjaként jelent meg.[204] Petőfi “csapszéki verseknek” titulált költeményeit az 1840-es évek népiesség körüli vitái is érintették. A “kancsó-literatúra” körül fellángoló ellentétek egyik tábora a művészethez méltatlan, “pórias” tárgyként ítélte meg azokat, míg védelmezői a bordalok antik költészeti hagyományaira hivatkozva védelmükbe vették a témát, Erdélyi József pedig egyenesen mint a magyar népjellem sajátosságát és a magyar népdal-költészet eredendő forrását tűntette fel a bor élvezetét.[205] A képzőművészet területén a kocsmai képek elfogadását a 17. századi németalföldi festészet hagyománya segítette. Ez magyarázza, hogy a profán tárgy Izsó Részeg pór szobra révén plasztikai megörökítést is nyert, s szobrát 1864-ben a Vasárnapi Ujság is közölte.[206]

* * *

A századforduló majd a Trianon után időszakban felvirágzó népkarakterológiai kutatások és elmélkedések új vonásokkal már nem gazdagították a nemzeti jellemről kialakított képet, csak hangsúlyaik és “helyiértékük” változott az új társadalmi-politikai viszonyoknak megfelelően.[207] A 19. század derekán keletkezett nép- és honismereti irodalom képeinek hosszantartó hatását nyomtatott, sokszorosított voltuk biztosította. Képi toposzaik – kissé korszerűsített formában ugyan – a későbbi népismereti és hungarológiai irodalomban is helyet kaptak. A századfordulón Pekár Károly A magyar nemzeti szépről majd a két háború között Hankiss János A magyar géniusz című munkái immár a nemzeti jellem sajátos vonásait illusztrálták e népi zsánerképekkel.[208] Sémáik a 20. században is tovább éltek, s illusztrációként napjaink ismeretterjesztő műveiben is felbukkannak. Tágyi hitelességük vizsgálata a néprajztudomány feladata, ám a művészettörténet szerepet kaphat abban, hogy tisztázza időben változó jelentésüket és jelentőségüket a nemzeti önkép kidolgozásában.

---

[1] Az alábbi tanulmány alapját jelentő forrásfeltárás az OTKA T 030291. számú kutatásának keretében folyt, s részét képezi a Sajtóillusztráció Magyarországon 1850-1870 között tárgyú PHD értekezésemnek. A vizsgálat a következő képesújságok illusztrációs anyagát dolgozta fel: Vasárnapi Ujság (1854-től), Budapesti Visszhang (1855-1856), Család Könyve (1855-1857), A Nagy Világ Képekben (1855), Napkelet (1857-1862), Két Garasos Ujság (1859-1861), Ország Tükre (1862-1865), Hazánk és a Külföld (1864-1870), Képes-Ujság (1864-1867), Magyarország és a Nagyvilág (1865-1870), Képes Világ (1866-1870), Jó Barát (1867-1868), Tarka Világ és Képes Regélő (1869).A feltárt népéletképek teljes, részletes név- és tárgymutatóval ellátott katalógusa, valamint a művek sajtótörténeti szempontú (nyomdák, rajzolók, képkölcsönzések, szöveg és kép viszonya) elemzése megjelenés alatt áll A magyar néprajztudomány előzményei és kezdetei című tanulmánykötetben. A korszak illusztrált sajtójában közölt történeti képekre vonatkozó adatokat lásd: Révész Emese: Történeti kép mint sajtóillusztráció (1850-1870). In: Történelem – Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000. 580-598; Uő: Képi elbeszélés és popularizálódás az 1850 és 1870 közötti sajtóban megjelent történeti képek példáján. Művészettörténeti Értesítő,2001/1-2. 147-172; Ezúton szeretném megköszönni Sinkó Katalin segítségét, aki tanácsaival nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a dolgozat elnyerje jelenlegi formáját.

[2] A téma etnográfiai, kulturális antropológiai szempontú vizsgálatát nyújtja: Johanesson, Lena: Xylografi och pressbild. Bidrag till trägravyrens och till den svenska bildjournalistikens historia. Uppsala, 1982; Uő: Pictures as News, News as Pictures. A survey of Massproduced Image in the 19^th Century Sweden. In: Visual Paraphrases, Uppsala, 1984. 9-69; Bringéus, Nils-Arvid: Volkstümliche Bilderkunde. Callwey, München, 1982; Anderson, Patricia: The Printed Image and the Transformation of Popular Culture 1790-1860. Clarendon, Oxford, 1991;

[3] A legtöbbet foglalkoztatott rajzolók: Jankó János (67), Munkácsy Mihály (34), Lotz Károly (34), Herman Lüders (24), Greguss János (22), Szemlér Mihály (21), Gyulai László (17), Újházi Ferenc (15), Sterio Károly (13)

[4] A néprajzi kutatás korai, romantikus korszakáról: Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Osiris, Budapest, 2001, 39-69 Fejős Zoltán a népi zsáner három típusát különíti el: realisztikus életkép, “kulissza életkép”, idealizáló életkép – Fejős Zoltán: Jegyzet a 19. századi népéletképről. In: Folklorisztika 2000-ben. Folklór – irodalom – szemiotika. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. ELTE BTK, Budapest, 2000, II, 804-822; A korszak népéletképfestészetének további összefoglalásai: Magyar népélet 1850-1900. (Rajzok, vízfestmények). Szerk.: M. Heil Olga, kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, 1981; Cennerné Wilhelmb Gizella: A Képzőművészeti Társulat népéletkép műlapjai. In: Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény. (A Magyarságkutatás könyvtára VII.) Szerk.: Hofer Tamás. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991, 127-134.

[5] A folyamatról: Stoklund, Bjarne: Aesthetisierung des Ethnischen – Nationalisierung des Aesthetischen. Die Rolle der Bauernhäuser und Bauernstuben (1850-1914). In: Ethnische Symbole und ästhetische Praxis in Europa. Hgs. Reinhard Johler, Herbert Nikitsch, Bernhard Tschofen, Wien, 1999. 11-30.

[6] Hofer Tamás: Paraszti hagyományokból nemzeti szimbólumok. Adalékok a magyar nemzeti műveltség történetéhez az utolsó száz évben. Janus, VI, 1989/1. 59-74; Uő: A népi kultúra örökségének megszerkesztése Magyarországon. In: Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény. (A Magyarságkutatás könyvtára VII.) Szerk.: Hofer Tamás. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991, 7-13

[7] Hoffmann Tamás: Az etnográfia “nép” fogalmáról. Ethnographia, 1962/1. 1-25.

[8] Hofer Tamás: Néprajz és őstörténet a millenium idején. Magyar Tudomány, 1996/8

[9] T. Erdélyi Ilona: A magyar irodalmi népiesség elméletének forrásvidéke. In: Nemzeti romantika és európai identitás. Nemzetközi konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban. 1998. április 2-4. Szerk: Cséve Anna. Budapest, 1999. 129-143.

[10] Horvát János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1978; Fenyő István: Az irodalmi népiesség elméleti alapvetése. Irodalomtörténeti Közlemények, 1972. 146-172; Uő: Valóságábrázolás és eszményítés. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1830-1842. Budapest: Akadémia, 1990; Fried István: Vizsgálódások a nép és a népköltészet körül a reformkorban. In: Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Debrecen, 1992. 265-270; Korompay H. János: A “jellemzetes” irodalom jegyében. Az 1840-es évek irodalomkritikai gondolkodása. (Irodalomtudomány és kritika) Akadémia, Budapest, 1998.

[11] Széles Klára: A “népiesség”, a “népi” és a “nemzeti” fogalma Erdélyi Jánosnál 1848-1849-ig. Irodalomtörténeti Közlemények, 1980, 666-673.

[12] N. n.: Három tanulmányfő. Magyarország és a Nagyvilág, III, 1867, november 16., 46. szám, 543.

[13] Deák Ágnes: Társadalmi ellenállási stratégiák Magyarországon az abszolutista kormányzat ellen 1851-1852-ben. Aetas, 1995/4. 5-44.

[14] Németh G. Béla: Az abszolutizmus korának néhány főbb karaktervonása. In: Forradalom után – Kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Szerk.: Németh G. Béla. Budapest, 1988. 7-39.

[15] Németh G. 14. jegyzetben i. m.

[16] Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Argumentum, Budapest, 1994. 222.

[17] KOlta Magdolna: Táji különbségek és regionális sajátságok a 19. századi népszínművekben. In: Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény. (A Magyarságkutatás könyvtára VII.) Szerk.: Hofer Tamás. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991, 51-60.

[18] N. n.: Három tanulmányfő. Magyarország és a Nagyvilág, III, 1867, november 16., 46. szám, 543.

[19] “E nép önmaga érzi erényeit – Önmaga áll őrt a közerkölcsiség fölött, s jobban vigyáz az események folyamára, mint az ó-testamentoma nép a tízparanacsolat szabályára.” – Szőllősi Benő: Honismertető. Vázlatok a csákvári népéletből. Budapesti Viszhang, III, 1856, február 14., 7. szám, 56; Hasonlóképp jár el Kőrösi Károly a tárkányiak ismeretetésekor: Körösi Károly: A tárkányi nép. Képes-Ujság, I, 1865, május 1., 15. szám, 473-474.

[20] Munkámban sok segítséget nyújtó Hofer Tamás számos esetben rámutatott a rajzolók tárgyi tévedéseire vagy torzításaira. A feltárt képanyag tárgyi hitelesség alapján történő vizsgálata a néprajzi tudományra vár.

[21] Stoklund 6. jegyzetben i. m; Köstlin, Konrad: Die ästhetisierte Ethnie: Konsumheimat. In: 6. jegyzetben i. m. 52-75. 

[22] E beavatkozásokra Kriza János a következő szavakat használta: korrigálás, purizálás, átöltöztetés, népiesítés, zamatosítás. A nemzeti folklórhagyományokat és a műköltészet népies irányát egyaránt tápláló népköltészeti gyűjtések esetében az esztétikum illetve a magas művészeti kánon jelentette a szűrőt. A népdalok lejegyzői az értékközpontúság jegyében szépítették, kiegészítették és átírták forrásaikat, szelektálták azok tárgyait, s formájukat a műköltészeti alakzatokhoz igazították – Niedermüller Péter: Adatok a magyar folklór szövegbázisának megkonstruálásához a 19. században. In: 17. jegyzetben i. m. 15-23; Milbacher Róbert a népköltészet akkultúrációjának három metódusát különítette el: 1. a tabu témákat kirekesztő korlátozás; 2. az autentikus népi motívumokat irodalmi fordulatokkal pótló helyettesítés; 3. a népköltészetre az elit kultúra tematikáját és stílusát alkalmazó denaturáció, sterilizáció – MIlbacher Róbert: “…Földben állasz mély gyököddel…” A magyar irodalmi népiesség genezisének akkulturációs metődusa és pórias hagyományának vázlata. Osiris, Budapest, 2000.

[23] Klaus Schröder elemzése szerint az életképfestészetben a “realitás illúziójának” komponensei: tipikus karakterek, tevékenységek, események, lélektani szituációk – Schröder, Klaus Albrecht: Kunst als Erzählung. Theorie und Asthetik der Genremalarei. In: Wiener Biedermeier. Malerei zwischen Wiener Kongress und Revolution. Hsg.: Gerbert Frodl, Klaus Albrecht Schröder. Prestel, München, 1993, 9-34.

[24] Jongh, Edgard de: Einleitung. In: Die Sprache der Bilder. Realität und Bedeiutung in der niederländischen Malerei des 17. Jahrhunderts. Herzog Anton Uhlrich Museum, Braunschweig, 1978, 11-20; Bialostocki, Jan: A “kerettémák és az archetipikus képek. In: Régi és új a művészettörténetben. (Művészet és elmélet) Budapest, 1982, 167-175; Sinkó Katalin: Ideálkép. portré, életkép. Műfaji összefüggések a romantika képzőművészetében. Ars Hungarica, 1987/1, 49-58.

[25] Clifford, James: Az etnográfia allegóriáiról. In: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Szerk.: Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 1999. 151-179.

[26] Bruner, Edward M.: Az etnográfia mint narratíva. In: 25. jegyzetben i. m. 181-196.

[27] Hunyady György: Sztereotipiák a változó közgondolkodásban. Akadémia, Budapest, 1996; Uő: A nemzeti identitás és a sztereotípiák görbe tükre. Új Pedagógiai Szemle, 1997/10; Uő: A nemzeti karakter talányos pszichológiája. In: Nemzetkarakterológiák. Rónay Jácint, Hugo Münsterberg és Kurt Lewin írásai. Budapest, Osiris, 2001, 7-50; Katona Judit: A népek önmagukról és másokról. In: Kultúrák talákozása – kultúrák konfliktusa. Budapest, 1995. 264-271; Uő: Nemzeti sztereotipiák és a néprajz. In: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Szerk.: Katona Judit – Viga Gyula. Miskolc, 1996. 59-66. 

[28] Anderson, Benedict: Imagined Communities. Reflections on the Origins and Spread of Nationalism. Verso, London, 1983; Pickering, Michael: Stereotyping. The Politics of Representation.  Palgrave, New York, 2001.

[29] Csaplovics János: Ethnographiai értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény, 1822, III/37-65, IV/3-50, VI/79-92; Uő: Gemalde von Ungern. Pest, 1829; Csaplovics szerepéről a korai magyar néprajzban: Kósa 4. jegyzetben i. m.

[30] A téma hazai tudománytörténeti összefoglalása: Walkó György: Nemzetkarakterológia. Történeti vázlat a népjellemzés irodalmából. Danubia, Budapest, 1944; A hazai nemzetkarakterológia reformkori kezdeteiről: BartuczLajos: A modern nemzeti tudatról. Magyar Szemle, 10, 1930, 329-337; Uő:A magyar nemzetismeretről. Ethnographia, 1936, 5-19; Kósa László: A hungarológia változatai és változásai. Alföld, 1986/10, 49-60 – Újra közölve in: Uő: Nemesek, polgárok, parasztok. Néprajzi, történeti antropológiai és művelődéstörténeti tanulmányok. Osiris, Budapest, 2003, 443-461. – Az 1820-1830-as évek során kibontakozó irány általuk említett képviselői: Guzmics Izidor, Vedres István, Kállay Ferenc, Csaplovics János és Edvi Illés Pál.

[31] Edvi Illés Pál: Miben áll a Magyar Nemzetiség? (Próbálat könyv-terű és hozzá-való szándékok). Magyar Hazai Hírmondó, 1835, 51-60.

[32] Rónay Jácint: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból. Pest, 1843 – Újra közölve in: Nemzetkarakterológiák. Rónay Jácint, Hugo Münsterberg és Kurt Lewin írásai. Budapest, Osiris, 2001, 51-224.

[33] N. n.: Nemzeti különbözés, nép jellem, erények és szokások. In: A magyar Házi-barát. Egy közhasznú házi s gazdasági kalendáriom… 1843. közönséges évre. Kassa, 1842, 128-141.

[34] Falusi jellemképek Munkácsi Mihálytól. – j. l. k.: Munkácsy M. – j. j. l.: Rusz K. – Hazánk és a Külföld, III, 1867, április 11., 15. szám, 233.

[35] Szűcs Jenő: A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipológiájához. Történelmi Szemle, 9, 1966, 245-266. – Újra közölve: Uő: Nemzet és történelem. Gondolat, Budapest, 283-326. (306.)

[36] “A «nép» … egy olyan kulturális artikuláció volt, melyet nem a folklór hordozói, hanem egy «másik» csoport alkotott meg, de a folklór hordozóinak jellemzésére” – Niedermüller 21. jegyzetben i. m.; “az életkép a felsőbb társadalmi rétegeknek a paraszti kultúra, a népélet iránt mutatott magatartását és érdeklődését testesíti meg.” – Fejős 4. jegyzetben i. m. 807.

[37] Hanák Péter: A másokról alkotott kép. Századok, 1985/5-6. Újra közölve: In: Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Balassi, Budapest, 1999. 65-87.

[38] Török Károly: Magyar alföldi népszokások. V. Általános ösmertetés. In: Magyarország képekben. Honismertető album. I. Szerk.: Nagy Ignác. Heckenast, Pest, 1870. 294.

[39] “Ezen tünemény okát abban véljük rejleni, hogy festői alakokban s jelenetekben gazdag magyar életünk azok előtt, kik ebben nőttek fel, annyira mindennapivá lett, hogy úgy szólván az erdőtől nem látják a fát, míg az ideen az első benyomás hatása alatt azonnal észreveszi a népélet szépségeit.” – N. n.: A falu zsidaja és a szegénylegény. Hazánk és a Külföld, II, 1866, szeptember 2., 35. szám, 553.

[40] Fejős Zoltán: “Hordák” és “alternatívok”? A turizmus néhány újabb megközelítése. In: A turizmus mint kulturális rendszer. Tanulmányok. Szerk.: Fejős Zoltán. Budapest, 1998, 5-9. 

[41] Staud Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában. Sárkány-Nyomda Műintézet Rt., h. n., 1931. Második kiadás: Terebess Kiadó, Budapest, 1999; Sinkó Katalin: Az Alföld és az alföldi pásztorok felfedezése a külföldi és a hazai képzőművészetben. Ethnographia, 100, 1989/1-4. 121-154. 

[42] Schröder 23. jegyzetben i. m; Hütt, Wolfgang: Die Düsseldorfer Mahlerschule 1819-1869. VEB E. A. Seemann, Leipzig, 1984, 24-52.

[43] Keserü Katalin: A képzőművészetek szerepének érzékelése a nemzeti jelleg reprezentálásban. In: 14. jegyzetben i. m. 215-233.

[44] Henszlmann Imre: Párhuzam az ó- és újkor művészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországban. Landerer és Heckanast, Pest, 1841. Reprint újreközlés: In: Henszlmann Imre: Válogatott képzőművészeti írások. Szerk.: Tímár Árpád, MTA Művészettörténeti Kutató Csoport, Budapest, 1990, 11/23, 105/117; Korompay H. 10. jegyzetben i. m. 95-112.

[45] Hollós László: A modern festőművészetről, különös tekintettel a magyar históriai festészetre. Tettey Nándor és Társa, Budapest, 1876, 25.

[46] Ormós Zsigmond: Adatok a művészet történetéhez. Pfeifer Ferdinánd, Pest, 1859. 248-257; Keserü Katalin: Képlátás, képértelmezés a 19. század közepén Magyarországon – Ormós Zsigmond munkássága tükrében. Ars Hungarica 1985/1. 77-84.

[47] “Népéleti szoborműveit azon általános emberi érdekeken kívül, melyet a lelki állapot és hangulat hű tükrözése nyújt, még különösen vonzóvá teszi, azon felülmúlhatatlan igazsággal alakjaiba lehelt  nemzeti szellem, typus, mely már magában véve, magas és kiváló mübecset kölcsönöz mintázatainak” – N. n.: “A részeg pór”. (Népéleti szobormű Izsó Miklóstól). In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. I. 134. (134-136.)

[48] KOrompay 10. jegyzetben i. m. 451.

[49] -v.: “Kukorica-pattogtatás” Munkácsy Mihálytól (Vegyes közlemények.) Hazánk és a Külföld, II, 1866, április 29., 17. szám, 272.

[50] Az életkép tárgya olyan “millyent minden józan eszű ember első pillanatra megért, még pedig azért ért meg, mivel saját életéből van merítve…” – Henszlmann Imre: Az 1842-ki műkiállítás Pesten. Regélő Pesti Divatlap, 1842. július 24., 526. In: 44. jegyzetben i. m. 167.

[51] Henszlman megfogalmazása szerint: “A népszerű mű bennünket figyelmesebbekké tesz életünk oly oldalaira, mik iránt eddigelé nem voltunk elég vigyázattal, kiemeli előttünk rejtett részleteit, a kevésbé világosakat felvilágítja, az ismerteket újra s újra előnkbe hozván, azoknak reánk gyakorlott befolyását és viszonyait velünk mindinkább tisztán érezteti, s úgy egész hatáskörét a nemzeti életbe összpontosítja.” – Uo.

[52] A legtöbb ábrázolás az erdélyi oláhokkal, románokkal foglalkozott (41), őket követték a felvidéki tótok, szlovákok (15), majd a szászok és svábok  (14). Ez megfelelt az országban élő nemzetiségek statisztikai megoszlásának: Deák Ágnes: “Nemzeti egyenjogusítás” Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849-1860. Budapest, 2000. 373. (1. táblázat)

[53] Fried István: Magyarország nemzetiségei a korai magyar folklórgondolkodásban. Ethnographia, 1989. 155-175.

[54] Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény, III, 1822, 51. (37-65);  Idézi és értelmezi: Kósa 4. jegyzetben i. m. 49-51.

[55] Prónay Gábor: Vázlatok a Magyar hon népéletéből. Barabás, Sterio és Véber huszonöt szinezett kép-művével. Geibel Ármin, Pest, 1855. 9.

[56] “Hazánk különféle vidékein a lakosok szokásai, életmódjuk annyira különbözők, hogy e sajátosságok ismertetése több tekintetben érdekes.” – fogalmazta meg a Vasárnapi Ujság: Varga Vilmos: Képek a hazai népéletből: XLIV. Felsőbányai fazekas asszony. Vasárnapi Ujság, 1865, XII, március 5., 10. szám, 113.

[57] Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Budapest, 1986; Deák 52. jegyzetben i. m.

[58] A törvény XLIV. cikkelye kimondta: “Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik” – Idézi: Ács 57. jegyzetben i. m. 271.

[59] Hanák 37. jegyzetben i. m.

[60] Templomnapi mulatság német ajku községben. – j. b. l.: Perol – j. j. l.: EHXA – Képes Világ, III, 1868, 19. füzet, október eleje, 889; Templomnapi mulatság magyar ajku községben. – j. j. l.: E.H. X. A. – j. b. l.: Perol  – Uo, III, 1868, 19. füzet, október eleje, 889; Vásárok világszerte. III. A debreceni vásár. A bagdadi vásár. A rio-janeiroi vásár (Braziliában). A paduai vásár (Olaszországban). A bataviai vásár Jáva szigetén. – jelezve nincs – Magyarország és a Nagyvilág, IV, 1868, 41. szám, 491. – A hivatkozások közlésének szempontjai: mivel az elemzett népéletképek teljes katalógusa megjelenés alatt áll (ld. 1. jegyzet), az alábbiakban csak az első közléseket jelzem. Az illusztrációkhoz kapcsolódó szöveges magyarázatokat csak akkor jelzem, ha azokra a szövegben utalok. Külön közlöm a metszeten szereplő szignatúrát és a képaláírásként megjelenő egyéb információkat. Amennyiben a technika külön nincs jelezve, az ábrázolás fametszet.

[61] A sör-ivó első stádiumban. – j. b. l.: Munkácsy M. 1866  – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, október 28., 43. szám, 673; A bor-ivó az első stádiumban. – j. b. l.: M. M. 1866  – Uo, II, 1866, november 4., 44. szám, 693; A sörivó a második stádiumban. – Rajz. Munkácsi M. – Uo, II, 1866, november 25., 47. szám, 740; A borivó a második stádiumban. – Rajz. Munkácsi M. – jelezve nincs – Uo, II, 1866, november 25., 47. szám, 740.

[62] N. n.: Bucsu magyar és német helységben. Képes Világ, III, 1868, 19. füzet, október eleje, 889.

[63] -d.: Az erdélyi szászokról. Jó Barát, I, 1868, február 16., 10. szám, 297-298.

[64] “A székely nép sajátságaiban tanuljuk megismerni a valódi ősmagyar jellemet” – fogalmazza meg Lukács Béla kommentárja. – Lukács Béla: A borvizes székely. Hazánk és a Külföld, III, 1867, június 27., 26. szám, 409; “Attila ideje óta mai napig egy folyton mai székhelyein lakó őstisztaságú hunfaj” – v.: Székely népviselet. (Vegyes közlemények.) Hazánk és a Külföld, II, 1866, december 23., 51. szám, 807.

[65] Györgyösy Rudolf: Falusi életképek. I. Népviselet és -jellem. Képes-Ujság, I, 1865, augusztus 1., 21. szám, 671-672.

[66] M. H. [Maszák Hugó]: Toroczkó népe. Rajzolta Barabás. Ország Tükre, IV, 1865, március 16., 11. szám, 109.

[67] A műfajról: Fülemile Ágnes: Magyar vonatkozású viseletábrázolások a 18. századi sokszorosított grfaikában. In: Népi társadalom – Népi kultúra. Budapest, 1991. 139-163; UŐ: Minden erdélyi nemzetnek igaz és hű öltözéke. Buksz, 1992/ 2. 184-189; Sásköpeny és aranycsipke. 19. századi rajzolók közép-európai viseletképei a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből. Kiállítási katalógus, Közép-európai Kulturális Intézet, Budapest, 2003; Révész Emese: “Magyarország, Európa kicsinyben.” Sárköpeny és aranycsipke, 19. századi rajzolók visletképei. Új Művészet, 2003/5, május, 14-15.

[68] N. n.: Oláh nőviselet. Budapesti Viszhang, III, 1856, augusztus 14., 33. szám, 272.

[69] A horvát népviseletről szólván írja a Vasárnapi Ujság: “ezt látva lehetetlen észre nem venni a horvát és magyar viselet közötti hasonlóságot, mely különösen a férfiaknál csak csekélyebb részletekbe tér el egymástól. Ez is mintegy ujjmutatás a közös történelemre, közös sorsra, múlt és jövőben!” – N. n.: Zágráb, a horvátok fővárosa és a horvát népviselet. Vasárnapi Ujság, 1862, IX, december 14., 50. szám, 592.

[70] Burke, Peter: Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég, Budapest, 1991. 59-65.

[71] Szegedy-Maszák Mihály: Romantika, biedermeier, realizmus. In: Nemzeti romantika és európai identitás. Nemzetközi konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban. 1998. április 2-4. Szerk: Cséve Anna. Budapest, 1998. 11-28; Uő: A romantika: világkép, művészet, irodalom. In: Romantika: világkép, művészet, irodalom. Szerk.: Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 2001. 7-20.

[72] Tutaj a vízonláson. – j. n. – Vasárnapi Ujság, I, 1856, január 20., 3. szám, 20.; A tutajos tótok. – j. b. l.: Sz. M. 1865 [Szemlér Mihály] – kőrajz – Ország Tükre, IV, 1865, július 6, 27. szám, 301.; Képek a hazai népéletből: LI. Tutajos tótok. – (Lüders rajza.) – j. n. – Vasárnapi Ujság, 1865, XII, augusztus 20., 34. szám, 420;

[73] Létay Miklós: Az utca népe Pest-Budán (1848-1914). Budapest, 1993. 35.

[74] Drahtbinder – Dróros-tót – La chaudronnier ambulant-Köz.: Ausgeführt im lithogr. Institute von Arnz & Comp. in Düsseldorf – Eigenthum & Verlag v. Herman Geibel in Pesth – j. j. l.: Véber – szinezett kőrajz – Prónay 55. jegyzetben i. m. XV. tábla; Képek a hazai népéletből: LIV. A drótos tót. – (Greguss János rajza.) – j. n. – Vasárnapi Ujság, 1865, XII, november 12., 46. szám, 577; A drótos tót. – Markó F. eredetije után. – j. n. – Hazánk és a Külföld, III, 1867,  szeptember 19., 38. szám, 608; Drótos tótok. – j. b. l.: gez. J. Klaus – j. j. l.: ges. Pick – Képes Világ, II, 1867, 5. füzet, március eleje, 193; A drótos tót. – Szemlér eredeti rajza. – j. b. l.: SZM – kőrajz –Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, június 6., 23. szám, 274.;

[75] Nsg.: A tótokról. (Szinnyomatú képpel.) Képes Világ, II, 1867, 3. füzet, február eleje, 107-108; “Ő is egy a világ vándorai közül. Kozmopolita, a ki mindenütt otthon van, a merre csak fazék törik s cserépedény divatban van.” – N .n.: A drótos tót. Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, június 6., 23. szám, 274.; “Ők a kézművesek bolygó képviselői (…) Nincs maradásuk, örökké bolyonganak és sehol sem töltenek sok időt.” – N. n.: A drótos tót. Hazánk és a Külföld, III, 1867,  szeptember 19., 38. szám, 604-605.

[76] Ide kapcsolódó metszetet legnagyobb számban a Hazánk és a Külföld közölt (4), rajta kívül a Vasárnapi Ujság (2), a Képes Világ (2) és a Magyarország és a Nagyvilág (1) ábrázolta e kisebbség jellegzetes típusait.

[77] Képek a hazai népéletből: XXXVII. (sic) Batyus zsidó. – (Ujházy után Jankó.) – j. b. l.: Pollak X. A. – Vasárnapi Ujság, 1864, XI, február 7., 6. szám, 57; A gyűrűs-zsidó. – j. b. l.: Sz. M. [Szemlér Mihály] – kőrajz – Képes Világ, III, 1868, 17. füzet, szeptember eleje, 805; Házaló zsidó. – (Jankó János rajza) – j. j. l.. Rusz  – Vasárnapi Ujság, 1867, XIV, december 22., 51. szám, 624; Pesti életképek X.: A házaló zsidó. – Viola F. [Viola Ferenc] rajza – j. n. – Hazánk és a Külföld, IV, 1868, november 26., 48. szám, 756.; Az alku. – j. b. l.: Szemlér M. 1863  –Magyarország és a Nagyvilág, III, 1867, október 5., 40. számm, 474.

[78] Hanák 37. jegyzetben i. m.; Vörös Katalin: Judapesti Buleváron. A “zsidó” fogalmi konsrukciója és vizuális reprezentációja a magyar élclapokban a 19. század második felében. Médiakutató, 2003/1. 19-43.

[79] Vörös 78. jegyzetben i. m. 1. kép

[80] 1867-ben törvényileg is egyenjogúságot nyertek – Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Budapest, 1992; E két típust, a batyus és a felemlekdetett vállalkozó, városi zsidót szembesítette az Üstökös egy karikatúrája (Vörös 78. jegyzetben i. m. 2. kép), előbbihez felhasználva Ujházy Ferencnek a Vasárnapi Ujság számára rajzolt kompozícióját.

[81] Osváth Albert: A rongyszedő zsidó. In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. 323.

[82] Amint azt Hanák Péter is kimutatta, a zsidóság ilyetén toleráns, együtt érző, legfeljebb lekezelő, de nem gyűlölködő szemlélete az 1860-as évek végéig jellemezte a magyar sajtót: Hanák 37. jegyzetben i. m.

[83] Széchenyi István már a Hitel és a Világ lapjain is példaként állította a gazdálkodó magyar nemesség elé az üzletben, kereskedésben is járatos zsidókat, akik a negyvenes évekre a szorgalom és gazdasági racionalitás példáiként a polgári erények hordozóiként jelentek meg – Prepuk Anikó: A  zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században. Budapest, 1997. 64; Hanák Péter: A közép-európai háromszög. A zsidóság kulturális szerepe Bécsben, Budapesten és Prágában. Kritika, 1997, 11. Újra közölve: In: Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Balassi, Budapest, 1999. 217-229.

[84] Tóvölgyi: Az új polgártárs. Képes Világ, III, 1868, 2. füzet, január vége, 93.

[85] “A zsidóknál is a mit mi bennük rosszallunk, hajdani elnyomott s az emberi társaságból kizárt voltuk következménye.” – N. n.: A lengyel zsidó. Hazánk és a Külföld, I, 1865, július 23., 30. szám, 473-475.

[86] A falu zsidója meg a szegény legény. – Markó Károly eredetije után Blumberg – j. n. – Hazánk és a Külföld, II, 1866, szeptember 2., 35. szám, 553.

[87] N. n.: Képek a hazai népéletből. Vályogvető czigányok. Vasárnapi Ujság, XVI, 1869, április 25., 17. szám, 228-229.

[88] Deák 52. jegyzetben i. m. 373.; Az elemzett képes újságokban 45 ábrázolás foglalkozik cigányokkal, közülük a legtöbb a Vasárnapi Ujságban látott napvilágot (16), de számos ide vonatkozó képet közöltek a konkurens közművelődési lapok is, így a Magyarország és a Nagyvilág (8), Képes Világ (8), Hazánk és a Külföld (5) és az Ország Tükre (5).; Feltűnő módon mellőzték viszont e tárgyat a korszak közkedvelt néplapjai, a Képes-Ujság és a Jó Barát.

[89] Kép és szöveg eltérő hangnemére jellemző példa Jókai Mórnak Barabás Miklós Cigányanya címen közölt idealizált kompozíciójához fűzött sorai, amelyben az országra nézve is szégyenletesnek tartja a cigányok életkörülményeit: “Szép gúnyirat bíz az felvilágosult korunkra…”. Jókai Mór: Czigánynő. (Egy aczélmetszettel). Család Könyve, I, 1855, 3. füzet, 108-109.

[90] Galavics Géza: Népéletkép, zsánerkép. In: Művészet Magyarországon 1780-1830. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria. Budapest, 1980. 55-62; Cigány-Kép – Roma-Kép. A Néprajzi Múzeum “Romák Közép- és Kelet-Európában” című nemzetközi kiállításának képeskönyve. Utószó: Szuhay Péter, Kerékgyártó István. Budapest, 1998; Szöllősy Ágnes: Cigány a képen. Cigányábrázolás a XIX-XX. századi magyar képzőművészetben. Beszélő, 2002/7-8, 5-16.

[91] A czigányanya – j. b. l. a kép alatt: Del. Barabás – köz.: Nyomt. Lorber Pest 1855 – j. l.: Scups. Mahlknecht – acélmetszet – Család Könyve, I, 1855, 3. füzet melléklete

[92] Fleischman Zoltán: A cigány a magyar irodalomban. Budapest, 1912.

[93] “Minő festői összeállítása a rongynak és piszoknak, botrányos meztelenségnek és szakadozott foszlányoknak, borzashajúnak és vad pillantásoknak” – lelkesedett a látvány felett a Berlinből érkezett Herman Lüders. – L.: Pusztai látogatás. A szőregi dohányosok. Vasárnapi Ujság, 1864, XI, augusztus 28., 35. szám,  356-357.

[94] Ezzel a címmel és kísérő verssel jelent meg az Ország Tükrében Lotz Károly életképe is: Pháraó népe – j. b. l.: Lotz K. – j. j. l.: Marastoni J. 1863 – kőrajz – Ország Tükre, II, 1863, március 20., 9. szám, 101.

[95] K-i: Cigányasszonyok. In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. I., 384.

[96] Czigány család. – j. l. k.: Pollak S. – [Jankó János] – Magyarország és a Nagyvilág, VI, 1870, április 23., 17. szám, 199.

[97] A kártyavető czigányasszony. – j. n. – Képes Világ, III, 1868, 5. füzet, március eleje, 240; A jövendőmondó nő. (Rajz. Markó.) – j. j. l.: Markó K. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, június 10., 23. szám, 356; A jövendőmondás – j. n. – kőrajz – b. l.: Sterio Károly eredeti olajfestménye után, kőre rajzolta Marasztoni József – j. l.: Nyomt. Engel és Mandello Pesten – Ország Tükre, I, 1862, március 15., 6. szám, 94-95; A javas asszony. – Gyulai L. eredetije után. – j. n. – szinezett kőrajz – Képes Világ, IV, 1869, március 1., 9. szám melléklete

[98] Csak előre! – Lotz Károly, Marastoni József – litográfia – Ország Tükre 1863 júniusi műlapja

[99] Veszprémi Nóra: Barabás Miklós, Petőfi Sándor és az Utazó cigánycsalád. Egy közös motívum a 19. századi magyar képzőművészetben és irodalomban. Művészettörténeti Értesítő, 2002/3-4,265-286.

[100] A czigányanya – j. b. l. a kép alatt: Del. Barabás – köz.: Nyomt. Lorber Pest 1855 – j. l.: Scups. Mahlknecht – acélmetszet – Család Könyve, I, 1855, 3. füzet melléklete; A népszerű tárgyat Barabás később Prónay Gábor albuma számára 1855-ben ismét átdolgozta: Wandernde Zigeune – Vándor czigány-telep – Bohémiens vagabonds – Felirata középen: Ausgeführt im lithogr. Institute von Arnz & Comp. in Düsseldorf – Eigenthum & Verlag v. Herman Geibel in Pesth – j. j. l.: Barabás – szinezett kőrajz – In: Prónay 55. jegyzetben i. m. X. tábla

[101] Képek a hazai népéletből: XXV. Vándor czigányok télen. – Ujházy F. vázlata után Jankó J. – j. b. l.: Pollak sc.– Vasárnapi Ujság, 1862, IX, október 12., 41. szám, 481;Képek a hazai népéletből: XXXIX.Vándor czigány-család. – j. j. l.: Pollak X. A. – Vasárnapi Ujság, 1864, XI, március 6., 10. szám, 93; A vándor czigányok.– j. b. l.: Pollak S. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866,április 29., 17. szám, 260; Sátoros czigányok.– j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, III, 1867, február 3., 5. szám, 51.

[102] Szegedy-Maszák 1998, 2001 – 71. jegyzetben idézett művek

[103] N. n.: A vándor czigányok. Képes Világ, II, 1867, 24. füzet, december vége, 1140-1142.

[104] Galavics Géza: Művészettörténet, zenetörténet, tánctörténet. Muzsikus- és táncábrázolások 1750-1820 között Magyarországon. Ethnographia, 1987/2-4. 160-206.

[105] Liszt Ferenc: A cigányokról és zenéjükről Magyarországon. Párizs, 1859 és Pest, 1861.

[106] Sárosi Bálint: Nemzet törekvéseink és a népzene változó képe. In: 4. jegyzetben i. m. 167-173.

[107] Prónay 55. jegyzetben i. m. 29.

[108] N. n.: Képek a hazai népéletből. XLVII. A dade meg a rajkó. Vasárnapi Ujság, 1865, XII, április 28., 22. szám, 261-262.

[109] A három czigány – j. n. [Szemlér Mihály] – kőrajz – Ország Tükre, IV, 1865, augusztus 3, 31. szám, 345; A három cigány. – j. nem olvasható – Képes Világ, III, 1868, 1. füzet, január eleje, 17; A jelenet máig ismert legrégebbi ábrázolása Pongrácz Ferenc 1836-os olajfestménye – Pap Júlia: “Hegedűm függesztem szomorú fűzfákra…” Adatok a 137. zsoltár hazai irodalmi és képzőművészeti recepciójához. Ars Hungarica, 2001/1, 63-74.

[110] Egyes elemzők szerint a három cigánnyal kapcsolatos ábrázolások voltaképpeni ikonográfiai forrása a zsidóság panaszéneke, a 137. Zsoltár – Rózsa György: Nicolaus Lenau und die Kunst. Acta Historiae Artium, XXIV, 1978/1-4. 388-390; Pap 108. jegyzetben i. m.

[111] Képek a hazai népéletből: XLVII. A dade meg a rajkó. – (Marasztoni A. rajza.) – j. b. l.: Rusz K. – Vasárnapi Ujság, 1865, XII, április 28., 22. szám, 261.

[112] “A művészet vége és kezdete.” – Rajz. Gyulai László. – j. l. k.: Gyulai – j. b. l: Rusz  – fametszet– Hazánk és a Külföld, V, 1869, február 4., 5. szám, 73.

[113] Vörösmarty „A vén czigány” czimü költeményéhez.  – j. n.  – b. l.: VI. havi melléklet  a „Képes Világ” 1870 évfolyamához – Képes Világ, V, 1870, június 8., 22. szám melléklete

[114] Az alföldi népéletről legrészletesebb képanyagot a Vasárnapi Ujság nyújt, az illusztrációk számát tekintve ezt követi sorrendben a Magyarország és a Nagyvilág, a Képes Világ, a Hazánk és a Külföld, a Képes Ujság, az Ország Tükre, s végül néhány kép erejéig a Budapesti Viszhang, a Napkelet és a Két Garasos Ujság.

[115]  Sinkó 41. jegyzetben i. m.

[116] [Beniczky Irma]: Hazai tájleírások s népviseletek. I. Pusztai élet. Vasárnapi Ujság, VI, 1859, október 2., 40. szám, 472.

[117] Erdélyi József: A magyar népdalok – idézi: Horvát 8. jegyzetben i. m.

[118] Vahot Imre: A hortobágyi puszta, és a csikós. In: Magyarföld és népei eredeti képekben. Szerk.: Fényes Elek és Luzzenbacher János. Pest, 1856, 2. füzet, 17.

[119] Rónay 32. jegyzetben i. m.

[120] “Van valami zárt, borongó a hegyi vidék lakója kedélyében, melyet, mintha hegyeiből s korlátozott látóköréből kölcsönzött volna, míg a puszták lakója nyíltság, egyenesség tekintetében oly szép kiegészítő részét képező a vidék jellemének” – bocsátkozott miliő-elméleti fejtegetésbe a Képes Ujság. – N. n.: Határőrvidéki juhász. Képes Ujság, II, 1860, augusztus 26., 22. szám, 253.

[121] A Magyarországon eredő, s még az országon belül a Dunába torkolló Tisza “nem csak legmagyarabb folyó (…) hanem természete is annyira hasonló természetünkhöz, mintha csak velünk érezni és gondolkodni tudna e szilaj, gátat nem ismerő nagy folyó.” – N. n.: Képmagyarázatok. Tiszamelléki leányok. Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, augusztus 26., 34. szám,  535; “A Tisza a mienk, az ami mi: tős gyökeres magyar. Magyar földön születik, s magyar földön szűnik meg létele: magyar vízbe ömleszti habjait, ott találja enyészetét.” – Németh Ignácz: A Tiszánál. Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, július 4., 27. szám, 316-317.

[122] Pekár Károly: A magyar nemzeti szépről. A magyar géniusz esztétikája. Budapest, 1902; Herman Ottó: A magyar nép arca és jelleme. Királyi Magyar Természettudományi Társaság, Budapest, 1902 – Reprint: Szukits, Budapest, 2001.

[123] N. n.: A nyalka legény. Életkép. Hazánk és a Külföld, I, 1865, augusztus 27., 35. szám, 547-549.; “Ha megnézünk e megyében [Szabolcsban] egy juhászt látni fogjuk, hogy az egészében magán hordja fajának és nemének minek vonását és jellemét. Van rajta valami ősi jelleg, mely a régi, tiszta légű Magyarországot juttatja eszünkbe, midőn még az utolsó kanczellista és áljegyző is magyar volt…” – In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. II., 36.

[124] Vas Gereben: A pusztai élet. Két Garasos Ujság, II, 1859, április 17., 16. szám, 122.

[125] N. n.: Képek a hazai népéletből. IX. Megy a juhász a szamáron. Vasárnapi Ujság, 1868, XV, október 18., 42. szám, 500.

[126] Sinkó 41. jegyzetben i. m.; Uő: Az Alföld és az alföldi pásztor, mint orinentális téma a hazai és külföldi festészetben. In: 17. jegyzetben i. m. 83-89.

[127] N. n.: Lovak átszállítása a Tiszán. Képes Világ, III, 1868, 11. füzet, június eleje, 515-518; N. n.: Képek a hazai népéletből. L. A Tisza partján. Képes Világ, III, 1868, 11. füzet, június eleje, 516-517.; “Miként a «beduin» arabia sivatagjában, így él a csikós a pusztán… alsó Magyarhon síkságai ép úgy honává váltak mint délamerika megmérhetetlen gyeptengere az indusnak, hol ő félelmet s veszélyt nem ismerve, élvezi teljes boldogságát” – írja Prónay Gábor albumában:  Prónay 55. jegyzetben i. m. 22-23.

[128] Alföldi kép Gyula vidékéről. – Zombory G. eredetije után rajz. Kelety Gusztáv – j. j. l: Rusz K. – Hazánk és a Külföld, I, 1865, december 31., 53. szám, 841.

[129] A puszta.  – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, október 14., 41. szám, 648.

[130] Nyári éj a pusztán. – j. n. – Vasárnapi Ujság, 1862, IX, augusztus 3.., 31. szám, 364.

[131] Pusztai kép H.-M.-Vásárhelyen – G. J. rajza után – j. n. [Gosztonyi József] – Budapesti Viszhang, III, 1856, július 3., 27. szám, 224.

[132] Tűzvész az alföldi tanyán. – j. b. l: Rusz  – Hazánk és a Külföld, V, 1869, december 30., 52. szám, 824-825;

[133] A pusztai ménes viharban. – Lotz eredetije után Lancelot-tól. – j. n. – Hazánk és a Külföld, I, 1865, február 26., 9. szám, 137; A vihar. – Munkácsy Mihály eredeti rajza. – j. b. l.: Pollak S. – Magyarország és a Nagyvilág, IV, 1868, július 5., 27. szám, 322-323.

[134] “Atur, illet, sugarak, leblek, térségek, egek, mindez pusztát alkot, vagy inkább egy második paradicsomot, kígyó nélkül! (…) egy darabja Egyiptomnak, természetese a régi Egyiptomnak, mely Ázsia ütereje volt, a Nílus partjai kincseinek raktára; gabonájával, karavánaival, csalképeivel. Árkádiája és pásztoraival! (…) van cseréül buja föld, mint az ígéret földje, van boldog és megelégedett pásztornép barátságban élő az éggel, viharokkal, mindavval mi szabad.” – Jámbor Pál: Hortobágy. Táj- és jellemrajzok. I. Ország Tükre, 1862, 368.

[135] Király Erzsébet: “Gáláns ünnepség”. Rokokó reminiszcenciák a magyar festészetben 1870 és 1920 között. Művészettörténeti Értesítő, 1991/2. 135-152.

[136] Clifford 25. jegyzetben i. m.

[137] -r- s.: Képek a hazai népéletből. Juhász-delelő. Vasárnapi Ujság, XVI, 1869, március 14., 11. szám, 144.

[138] “Míg a puszta fel nem volt osztva, egy jó pásztorembernek jobban volt dolga, mint egy kétfertály-földes gazdának; nem parancsolt neki senki, a maga ura volt, hisz «szolgálatba is szabadságért állott.» (…) Övé volt az egész határ, a meddig csak ellátott, nem volt egyéb ellensége a nyári zivatarnál” – emlékezett vissza Török Károly.; Török Károly: Magyar alföldi népszokások. In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m.I. 298.

[139] “Igy aztán a legtöbb kép, melyet a pásztorélet nyújt, valóságos idyll jellegét hordja magán” – jegyzi meg a Képes Világ szerzője.; Komáromi Iván: Pásztor-élet. Képes Világ, III, 1868, 10. füzet, május vége, 438; Vandenbroeck 20. jegyzetben i. m.

[140] Képek a hazai népéletből: LVII. Somogyi juhász. – (Greguss János rajza.) – j. b. l.: Rusz K. – Vasárnapi Ujság, 1866, XIII, június 17., 24. szám, 289; [Kanászok] – j. n. – Képes Világ, II, 1867, 1. füzet, január eleje, 41.

[141] Izsó szobra. [A juhász] – j. b. l.: Marasztoni Jós. 1862 – kőrajz – Ország Tükre, I, 1862, február 1., 3. szám, 41.

[142] N. n.: Képek a hazai népéletből. IX. Megy a juhász a szamáron. Vasárnapi Ujság, 1868, XV, október 18., 42. szám, 500.

[143] Képek a hazai népéletből: XLII. Pásztor-tűz. – (Ujházi rajza után.) – j.b. l.: Pollak X. A. – Vasárnapi Ujság, 1864, XI, június 19., 25. szám, 240; Kukoriczacsősz. – (Greguss János rajza.) – j. j. l.. Pollak sc. – Vasárnapi Ujság, 1867, XIV, október 20., 42. szám, 517; Juhász-delelő. –  (Frigyes rajza után Greguss János.) – j. j. l.: Rusz – Vasárnapi Ujság, XVI, 1869, március 14., 11. szám, 144; A pásztorélet. – j. b. l.: Pollak S. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, szeptember 30., 39. szám, 612; A pásztorgunyhó. – Eredeti rajz Munkácsytól. – j. n.  Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, május 23., 21. szám, 243; Hüselés. – Eredeti rajz Gyulaytól. – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, augusztus 22., 34. szám, 399.

[144] Török Károly: A puszták gyermeke. In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. II., 251; Szokoly Viktor. Honi életképek IV. Juhászlegény, szegény juhászlegény! Budapesti Viszhang, III, 1856, szeptember 24., 39. szám, 320.

[145] Folyóiratainkban mintegy húsz ábrázolás köthető alakjukhoz. Közülük a legtöbb a Vasárnapi Ujság (9) és a Magyarország és a Nagyvilág (6) lapjain jelent meg.

[146] Szegedy-Maszák 71. jegyzetben i. m. 25-26.

[147] Honour, Hugh: Romanticism. (Style and Civilization). Peguin Books, London, 1981. 240-244; Léopold Robert Őrt álló banditájának (1825) több mint 40 variációja és másolata ismert – Rep.: Honour i. m. 160. kép; Düsseldorfban a téma legnépszerűbb feldolgozásai közé tartozott Carl Friedrich Lessingnek a gyermekét védő rablót nem bűnözőként, hanem menekülő jogfosztottként megelevenítő kompozíciója (A rabló és gyermeke, 1832) – Rep.: Die Düsseldorfer Mahlerschule. Ausst. Kat. Düsseldorf – Darmstadt, Mainz, 1979. kat. sz.: 156.; Hasonló hangvételű ábrázolások még: Theodor Hildebrandt: A rabló, 1829 – Rep.: Hütt 42. jegyzetben i. m. 44. kép; Heinrich Bürkel: Rablóbanda elfogása, 1930-32 – Rep.: Geismeier, Willi: Biedermeier. Das Bild vom Bidermeier. Zeit und Kultur des Biedermeier Kunst und Kusntleben des Bidermeier. Leipzig, 1986. 121. kép

[148] Küllős Imola: Betyárok könyve. Budapest, 1988; Uő: Betyárfolklór és nemzeti önkép – Magyarországon és Európában.In: Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Debrecen, 1992. 271-284.

[149] Hobsbawm Eric: Primitív lázadók. Budapest, 1974.

[150] Kiss József: Az új stílusú népballada (balladás dal) és Petőfi betyárversei. In: Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikáról. Szerk.: Kriza Ildikó. Budapest, 1982. 227-254; Katona Imre: A népi és az irodalmi betyárhagyomány Petőfinél. Artes Populares 8. Budapest, 1982. 26-93.

[151] Németh I.: A betyár a csárdában. Képes Világ, III, 1868, 14. füzet, július vége, 631-634.

[152] Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre. Budapest 1978.

[153] Fél Edit – Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok. Emberábrázolás a magyar népművészetben. Budapest, 1966.

[154] A téma megjelenéseit a Műegyleti katalógusok alapján összegyűjtötte: Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Magyar művészet 1800-1850. Budapest, 1981. 42; Lyka Károly: Nemzeti romantika. Magyar művészet 1850-1867. Budapest, 1982. 117.

[155] A betyár csak a 20. század eleji művészi és nemzeti önképben találja meg újra helyét – Ld.: Sturcz János: A magyar művész és a betyár. Adalékok Fülep Lajos Izsó-interpretációjához. In: Sub Minervae nationis praesidio. Tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Budapest, 1989. 214-223.

[156] A puszták fia – jelezve balra lent: R. W. [Van der Venne] – Képes Ujság, I, 1859. szeptember 11., 8. szám, 90-91.

[157] Képek a hazai népéletből: XXXIII. Lókötő a Tisza partján. – (Lotz után Jankó.) – j. j. l.: Pollak X. A. – Vasárnapi Ujság, 1863, X, október 18., 42. szám, 373; Lopott birka.– j. b. l.: Pollak S. – j. j. l.: Jankó J. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, január 7., 1. szám, 8; A lókötő. – Eredeti rajz. Jankó J-tól – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, február 21., 8. szám, 87.

[158] Kiss 150. jegyzetben i. m.

[159] Rónay 32. jegyzetben i. m. 146-147.

[160] A falu zsidója meg a szegény legény. – Markó Károly eredetije után Blumberg – j. n. – Hazánk és a Külföld, II, 1866, szeptember 2., 35. szám, 553 – N. n.: A falu zsidaja és a szegénylegény. – u. o.  553-554.

[161] A puszta télen. Petőfi költeményéhez. – Rajz. Gyulai László – j. n. – Hazánk és a Külföld, V, 1869, április 1., 13. szám, 201; Betyárvadászat a pusztán. – Jankó J. erdeti rajza. – j. j. l.: Pollak S. – Magyarország és a Nagyvilág, IV, 1868, 13. szám, 147; A szegény legények.– j. b. l.: R. K. – j. j. l.: E. H. X. A. – Képes Világ, III, 1868, 15. füzet, augusztus eleje, 701.

[162] Tóvölgyi Titusz: Betyárvadászat a pusztán. Magyarország és a Nagyvilág, IV, 1868, 13. szám, 148-149.

[163] Képek a hazai népéletből: XLIX. Szegény legények a csárdában. – (Ujházy rajza.) – j. j. l.: Rusz K. – Vasárnapi Ujság, 1865, XII, június 25., 26. szám, 321; A betyár a csárdában.– Rajz. Munkácsi M. Metz. Weinem – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, december 16., 50. szám, 787.

[164] Németh I.: A betyár a csárdában. Képes Világ, III, 1868, 14. füzet, július vége, 631-634.

[165] A kupak tanács. – Eredeti rajz Munkácsy Mihálytól. – j. n. – fametszet – Magyarország és a Nagyvilág, IV, 1868, december 6., 49. szám, 613.

[166] Képek a hazai népéletből: XLVI. Vármegyeházi rabok. – (Lüders rajza után.) – j. j. l.: Rusz K. – fametszet – Vasárnapi Ujság, 1865, XII, április 30., 18. szám, 209. – N. n.: Képek a hazai népéléetből. XLVI. Vármegyeházi rabok. – u. o. 209-210.

[167] Rabkísérő pandúrok. – (Frigyes vázlata után rajz. Jankó) – j. b. l.: Pollak S. – fametszet – Vasárnapi Ujság, 1868, XV, június 28., 26. szám, 308.

[168] Pandurok és zsiványok – j. b. l.: Weber H. [Weber Henrik] – fametszet – Jó Barát, I, 1868, november 16., 28. szám, 871-872; Pusztai iskola – j. j. l.: Rohn & Brown – fametszet – Jó Barát, I, november 16., 28. szám, 873-874.

[169] Geismeier 147. jegyzetben i. m.

[170] Szalmafonó család. – (Jankó János rajza.) – j. n. – fametszet – Vasárnapi Ujság, 1868, XV, november 22., 47. szám, 565.

[171] N.n.: A szalmafonás mint nép-iparág. Vasárnapi Ujság, 1868, XV, november 22., 47. szám, 564-565. – Johan Andreas Engelhardt hasonló tárgyú kompozíciójának az életkorokra utaló Sein, Werden und Vergehen címadása jelzi a tárgy allegorikus jelentésköreit is. Reprodukálva: Geismeier 147. jegyzetben i. m. 129. kép

[172] A köpülő mellett. – Eredeti rajz Munkácsy M.-tól – j. j. l.: Pollák S. – fametszet – Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, június 13., 24. szám, 279; A kompozíció 17. századi metszetelőképeiről és azok morális tartalomáról: Virág van der Sterren: Munkácsy Mihály Köpülő asszony című képe és a holland életképfestészet hagyománya. Művészettörténeti Értesítő, 1990/1-2, 92-98.

[173] Réthi Lajos: A székely nő. In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. I. 379.

[174] A tanyára. – Jankó eredeti rajza. – j. b. l.: Pollak S. – j. j. l: Jankó J. 1870  – fametszet – Magyarország és a Nagyvilág, VI, 1870, március 20., 11. szám, 133. – y.-s.: A szénagyűjtő. – u. o. 134.

[175] A kit a munkások várnak – j. b.l.: Lotz K. – j. j. l.: Marastoni Jos. 1863  – kőrajz-Ország Tükre, II, 1863, augusztus 11, 23. szám, 271. – Képmagyarázatok, u. o. 270.

[176] Reiter képpárja reprodukálva: Wiener Biedermeier. 23. jegyzetben i. m. 86-87. tábla

[177] A kis libapásztor leány  – j. b. l.: Lotz K. – j. j. l.: Marastoni j. 1862 – kőrajz – Ország Tükre, I, 1862, december 20., 30. szám, 411; A réten  – j. b. l.: Lotz K. – j. j. l.: Marastoni J. 1863 – kőrajz-Ország Tükre, II, 1863, január 10., 2. szám, 15.

[178] A fonó-leány  – j. b. l.: Sterio – kőrajz – Ország Tükre, I, 1862, március 1., 5. szám, 70; A fonóleány. – Eredeti rajz. Jankó J.-tól – j. n. –Magyarország és a Nagyvilág, IV, 1868, szeptember 20., 38. szám, 451.

[179] Cenner-Wilhelmb, Gizella: Künstlerische Vorbilder und Vorstudien zu den siebenbürgischen Martkszenen von Franz Neuhauser dem Jüngeren. Acta Historiae Artium, Tom. XXIV, Fasc. 1-4. 1978, 365-371.

[180] Pesther Melonen-Markt – Pesti dinye-vásár – Marché aux melons – Felirataközépen: Ausgeführt im lithogr. Institute von Arnz & Comp. in Düsseldorf – Eigenthum & Verlag v. Herman Geibel in Pesth – j. j. l.: Véber – szinezett kőrajz – In: Prónay 55. jegyzetben i. m. XXIII. tábla

[181] : 1858-tól a Vasárnapi Ujság, majd nyomában a Képes-Ujság a nagyobb pesti vásárok alkalmával ugyanazt a mozgalmas életképet közölte: Pesti medárd vásárra – j. j. l.: Weinem sc. – Vasárnapi Ujság, V, 1858, június 6., 23. szám, 273; A pesti dinnyevásárt Van der Venne rajza nyomán a Képes Ujság kőrajza elevenítette meg (A pesti dinnye-vásár – j. n. [Van der Venne] – Képes Ujság, I, 1859. december 11., 21. szám, 246-247.), Hermann Lüders a pesti baromvásárról és Hahn Vilmos egy felvidéki vásárról készült rajzait a Vasárnapi Ujság közölte (Pesti baromvásár. – (Lüders rajza után.) – j. j. l.: Rusz K. – j. b. l.: H. Lüders – Vasárnapi Ujság, 1864, XI, június 26., 26. szám, 253; Hetivásár a felföldön. –-j. b. l.: X. A. Brenda… – [Hahn Vilmos] – Vasárnapi Ujság, 1868, XV, október 11., 41. szám, 488.), egy magyarországi lóvásár képét pedig a Magyarország és a Nagyvilág (Lóvásár Magyarországon. – j. j. l.: Mauch v. Kunz X. A. (?) –Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, április 8., 14. szám, 212), ugyanitt jelent meg egy vidéki hetivásár (A hetivásár. – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866,január 21., 3. szám, 36.) és a Vásárok világszerte sorozat keretében a debreceni vásár látképe (Vásárok világszerte. III. A debreceni vásár. – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, IV, 1868, 41. szám, 491.).

[182] N. n.: Vásári jelenet. Képes Világ, II, 1867, 7. füzet, április eleje, 328.

[183] N. n.: A vásárról hazatérők. Hazánk és a Külföld, I, 1865, július 30., 31. szám, 483-484.

[184] Uo.

[185] Lukács Béla.: Vásárról hazatérő oláhok. Vasárnapi Ujság, 1867, XIV, március 24., 12. szám, 135.

[186] N. n.: Pesti Laczi-konyhája. Képes Ujság, II, 1860, december 9., 36. szám, 426.

[187] J. M.: Hogyan mulat a magyar nép piros pünköds napján? Vasárnapi Ujság, I, 1856, május 11., 19. szám, 165-167.

[188] “Nyilvános alkalmaknál, ünnepeken, vásárokon, búcsúkor leginkább kitűnnek ezek, s figyelmes szemlélő sok érdekes tanulmányt tehet, mik megkönnyítik valamely népfaj ismeretét, s róluk hozandó ítélet alaposságának igen jó segédeszközei.” – N. n.: Bucsu magyar és német helységben. Képes Világ, III, 1868, 19. füzet, október eleje, 887-890.

[189] Templomnapi mulatság magyar ajkú községben. – j. b.l.: Perol – j. j. l.: HXA  – fametszet– Magyarország és a Nagyvilág, III, 1867, 11. szám, 126.

[190] Hochzeits. Zug zur Traunung – Nász.menet az esküvőre – Cortége nuptial se rudant á l’église – Felirataközépen.: Ausgeführt im lithogr. Institute von Arnz & Comp. in Düsseldorf – Eigenthum & Verlag v. Herman Geibel in Pesth – j. j. l.: Sterio – szinezett kőrajz – In: Prónay 55. jegyzetben i. m. I. tábla; Die heimkherende Hochzeit – Menyegzői hon menet – Retour du cortége nuptial – Felirataközépen: Ausgeführt im lithogr. Institute von Arnz & Comp. in Düsseldorf – Eigenthum & Verlag v. Herman Geibel in Pesth – j. n.  – [Weber Henrik] – szinezett kőrajz – In: Prónay 55. jegyzetben i. m. II. tábla

[191] Lotz Károly Falusi nászmenete1863-ban az Ország Tükre mellékleteként jelent meg (Falusi nászmenet  – Lotz Károly – kőrajz – Ország Tükre szeptemberi műlapja.), ugyanabban az évben a Vasárnapi Ujság – jellegzetesen magyar vidékről – egy debreceni nászmenet rajzát adta (Debreczeni népviselet – j. n. – Vasárnapi Ujság, 1861, VIII, december 15., 50. szám, 593.), 1866-ban a Magyarország és a Nagyvilág nyolc nép lakodalmi ünnepélyei között egy magyar életképet is közölt (Lakodalmi ünnepélyek különböző népeknél. Magyarországban. – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, február 25., 8. szám, 124-125), később egy alföldi és egy királyföldi nászmenet rajzát is megjelentette (Nászmenet a Királyföldön . (Erdélyben.) – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, október 28., 43. szám, 680; Nászmenet az Alföldön.– j. j. és b. l. monogramok – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, november 25., 47. szám, 737)

[192] Pünkösd ünnepére – j. b. k.: Riewel – Vasárnapi Ujság, I, 1856, május 11., 19. szám, 165; Pünkösd ünnepére  – j. b. k.: Riewel – Vasárnapi Ujság, VI, 1857, május 31., 22. szám, 197; A pünkösdi királynő. – j. b. l.: L. Hahn X. A. (?) – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, május 20., 20. szám, 308; Lófuttatás. – j. n. – Képes Világ, II, 1867, 10. füzet, május vége, 473.

[193] Galavics Géza: Művészettörténet, zenetörténet, tánctörténet. Muzsikus- és táncábrázolások 1750-1820 között Magyarországon. Ethnographia, 1987/2-4. 160-206; Bakó Zsuzsanna: Barabástól Rudnay-ig: 19-20. századi magyar táncábrázolások. In: Három a tánc! Magyarországi táncábrázolások 1686-1940. Kiállítási katalógus, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2002. 38-55.

[194] Szénagyűjtés  – j. n. – b. l.: Lotz Károly eredeti rajza után kőre rajzolta Marastoni József – j. l.: Nyomt. Engel és Mandello Pesten – kőrajz – Ország Tükre, I, 1862, október 20., 24. szám, 342-343. melléklet; Csárdás – j. n.  [Sterio Károly] – kőrajz – Képes Ujság, II, 1860, január 1., 1. szám, 6-7.

[195] Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti tánc a XIX. század első felében. Budapest, 1954.

[196] Rónay 32. jegyzetben i. m.; Pekár 122. jegyzetben i. m.; Fülep 1918

[197] Rónay 32. jegyzetben i. m. 1847. 109.

[198] N. n.: Alföldi, pusztai képek. In: Magyarország és Erdély képekben. Szerk.: Kubinyi Ferenc és Vahot Imre. I. Pest 1853: 40.

[199] A korcsmában. – (Frigyes vázlata után.) – j. b. l.: Rusz K. – fametszet – Vasárnapi Ujság, XVI, 1869,április 4., 14. szám, 185.

[200] Koczczintásra koczczanás. – Szemlér Mihály eredeti rajza. – j. j. l.: Szemlér M. 1864  – fametszet– Magyarország és a Nagyvilág, III, 1867, október 19., 42. szám, 498.

[201] 59. jegyzetben i. művek

[202] Vásári áldomásozók  – j. n. – b. l.: Lotz Károly eredeti rajza után kőre rajzolta Marastoni József – j. l.: Nyomt. Engel és Mandello Pesten – kőrajz – Ország Tükre, I, 1862, december 20., 30. szám, 414-415.

[203] Magyar életkép. – Lotz után Lancelottól. – j. n. – Hazánk és a Külföld, I, 1865, február 19., 8. szám, 121; A vásárosok. (Vásár után.) – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, október 21., 42. szám, 661; A vásárosok. – j. n. – Képes Világ, III, 1868, 15. füzet, augusztus eleje, 705.

[204] A faluban utczahosszat…  – j. j. l.: Rusz K. – Tarka Világ és Képes Regélő, I, 1869, 481.

[205] “A bor mindenha olly thema volt, melly mint kedvderítő, búszéllesztő, a szellemi életet apró nyűgeiből kiemelő s megfeszítő , tehát hatásaiban szellemi élv, a költők kedvezését bírta” – írta Toldy Ferenc a Budapesti Hírlapban 1845-ben – Idézi: Korompay 10. jegyzetben i. m. 1998. 402. – A vitáról Uő: 401-403.

[206] Részeg ember. Izsó Miklós szobra után. (Girókóti “Remény” czimü 1865. évi naptárából.) – j. n. – Vasárnapi Ujság, 1864, XI, szeptember 4., 36. szám, 368.

[207] Szűcs 35. jegyzetben i. m.; Lackó Miklós: Bujdosó vagy szabadságszerető realista? Írások és viták a nemzeti jellemről. Kortárs, 1985/1 – Újra közölve in: Uő: Korszellem és tudomány 1910-1945. Gondolat, Budapest, 1988, 143-219.

[208] Pekár 122. jegyzetben i. m.; Hankiss János: A magyar géniusz. Budapest, 1941.